dufmar blogja

Felejtsd el magad,
másokat építs,
hogy vagy is tagadd,
érd el a békét!
Konok vagy? Ellenáll a kegyelem.
Porban ha lázadsz, érzed tenyerem.
Törj kenyeret az éhezőnek,
fess az égre szivárványt,
ne tépd szárát a mezőnek,
fékezd meg a járványt!
Kóbor ebet befogadj, tegyél jót,
keresd a végtelent!
Ne kérdezd bajba ki miképp jutott,
ruházd a mezítelent!
Az ember dolga
mindezidáig ennyi,
magát szétosztva is,
feltétlen szeretni.
Ezért
felejtsd el magad,
másokat építs,
hogy vagy is tagadd,
érd el a békét.

Dufek Mária
2018.03.05.

  Helemba fele jártam. Csodáltam a tájat, ahol gyermekkoromban olyan sokszor túráztam édesapámmal. Gyönyörű hegyekben, sziklák között, rálátva a Dunakanyarra, a Helemba szigetre. Csipkerózsika vára is itt van, egy vadrózsával borított rom, fal. Feljebb egy intézet betegek számára, gyönyörű környezetben a világtól elzárva. Apukámmal a barlangban is jártunk, amit háború idején katonák használtak.
   Könny szökött a szemembe, kár, hogy mindezt egy mentőautó ablakából nézem. Végül is, bárhogy fordul sorsom ide visszajövök. Vagy a gyermekeimmel még ez életben, vagy az édesapámmal fogok itt szellemként suhanni az aranyló lombok alatt. Csodálva a köröző sast, kézbe fogva a viperát, hisz már semmi sem lesz ártásunkra, meglesve a csíkos kis vadmalacokat. Szamócát és galagonyát szedve, bár minek is, hisz akkor már égi mannával fogunk táplálkozni. Van itt egy síremlék is, négy fiatalemberé , akik a Dunába fordultak csónakkal, itt haltak meg. Talán találkozunk velük is az örök ifjúság országában.
   Megboldogult osztályfőnökünk síremlékén olvasható: Az Úrral való találkozás öröm nem félelem. Így gondolom én is, csak el ne fogyjon a bátorságom.

  Ülünk a konyhaasztalnál, a férjem velem szemben, velünk az őseink.
  Jobbról az anyósom, balról a sógorom, mint régen ,amikor körtét tettünk el vagy mást csináltunk együtt. Kinn dió koppan a kövön, aranylóan süt a nap, szitakötő repdes a vízzel teli hordó felett. Nyárvégi hangulat van. Nem sokára, úgy két hónap elteltével koszorút viszünk a temetőbe, de most még az emlékek koszorúját fonjuk. Egy valódi szellemi koszorút, hiszen a múlt történései, a régen elhangzott szavak alapot adnak a jövőre, utólag értelmet nyernek, szellemi örökséggé válnak. Észrevétlen továbbadjuk a családi hagyományokat, szokásokat csemetéinknek, akik körülöttünk játszanak és látszólag nem figyelnek, de mi így felnőtt fejjel már tudjuk, ezek a pillanatok beléjük vésődnek és egykor, ha majd ők ülnek családjaikkal a konyhaasztalnál , bizony előjönnek , és biztosítják a folytatólagosságot, gerincét képezik a családi életüknek.
   Mindennap ezen felelősségünknek tudatában kell hogy leüljünk az asztalhoz, hogy otthonunk a béke és a szeretet helye maradjon generációkon át.

     Egész életében hajtott. Amikor azt mondták neki, hogy leállt az emésztése már tudta  nagy a baj. Egy infúzió után hazaküldték a kórházból, mondván  nincs diagnózis.

     Másnap végigjárta az orvosokat. Az ultrahangon megmondták, ebből kórház lesz. Ez volt hétfőn, kedden már műtötték is. Daganat, tudta meg a műtét után. Két hét múlva már azt is, hogy rosszindulatú.

-  Nem kell elkeseredni, idejében elkaptuk- mondta az orvos. Ez az idejében is egy ötször négyes daganatot jelentett. Egy hónappal a műtét után megkezdte a kemoterápiát. Mivelhogy tavasszal iskolába jelentkezett, most nem tudta menjen- e vagy sem. Az iskola pénzbe kerül. Inkább a temetésére gyűjtsön? Szeptemberben megkezdte az iskolát, és élte a  felnőtt tanulók boldog életét.

    Most egy CT vizsgálatra vár, és ha szerencséje lesz, és az égiek is úgy akarják, karácsonyra jó eredményeket kap ajándékba. Nem is akar mást, esetleg még egy jó könyvet.

     Folytatás következik….

  Zuhanok, valami különös vonzás a Föld felé húz. 
  Fájdalmasan ég a testem , érzem darabok válnak le rólam. Félek, és szomorú vagyok. Az életem a végéhez közeledik, vajon hogy fognak emlékezni rám? Potyognak a könnyeim, zsarátnokok. Egy tavat látok, mellette két embert. Az egyiknél fényképezőgép van, a másik két mankóját egy kezében fogja, a másik kezével a padba kapaszkodik. Engem néznek. Kívánjatok már valamit, gondoltam. De semmi, némán állnak, még a szívük mélyén sem kívánnak semmit, engem csodálnak. Sebaj, kívánok valamit én, úgyis a végemet járom. Elfogadható egészséget és hosszú életet kívánok annak a mankósnak, a másiknak nem is tudom mit kívánhatnék, úgy tűnik meg van mindene, mindegy, legyen amije nincs!

  Ellobbanok.