Életünk

  Ülünk a konyhaasztalnál, a férjem velem szemben, velünk az őseink.
  Jobbról az anyósom, balról a sógorom, mint régen ,amikor körtét tettünk el vagy mást csináltunk együtt. Kinn dió koppan a kövön, aranylóan süt a nap, szitakötő repdes a vízzel teli hordó felett. Nyárvégi hangulat van. Nem sokára, úgy két hónap elteltével koszorút viszünk a temetőbe, de most még az emlékek koszorúját fonjuk. Egy valódi szellemi koszorút, hiszen a múlt történései, a régen elhangzott szavak alapot adnak a jövőre, utólag értelmet nyernek, szellemi örökséggé válnak. Észrevétlen továbbadjuk a családi hagyományokat, szokásokat csemetéinknek, akik körülöttünk játszanak és látszólag nem figyelnek, de mi így felnőtt fejjel már tudjuk, ezek a pillanatok beléjük vésődnek és egykor, ha majd ők ülnek családjaikkal a konyhaasztalnál , bizony előjönnek , és biztosítják a folytatólagosságot, gerincét képezik a családi életüknek.
   Mindennap ezen felelősségünknek tudatában kell hogy leüljünk az asztalhoz, hogy otthonunk a béke és a szeretet helye maradjon generációkon át.