Címtelenül

Hagyni csordulni a vért,

kérni új korbácsütést,

oh, szenvedni milyen szép,

ha szemét csukja az ég.

Elhagyva lenni végleg,

mélyen, sötét magányban,

félni a puszta rétet

egy szál, árva fűszálban.

Eltörni, mint a kalász,

melyre rásuhintottak,

választani a kaszást

kenyeres pajtásomnak.

Felbukkanni a végén,

mint ki legyőzhetetlen,

és túl azon, mi az én,

hinni a végtelenben.