Bús napjaim

  Helemba fele jártam. Csodáltam a tájat, ahol gyermekkoromban olyan sokszor túráztam édesapámmal. Gyönyörű hegyekben, sziklák között, rálátva a Dunakanyarra, a Helemba szigetre. Csipkerózsika vára is itt van, egy vadrózsával borított rom, fal. Feljebb egy intézet betegek számára, gyönyörű környezetben a világtól elzárva. Apukámmal a barlangban is jártunk, amit háború idején katonák használtak.
   Könny szökött a szemembe, kár, hogy mindezt egy mentőautó ablakából nézem. Végül is, bárhogy fordul sorsom ide visszajövök. Vagy a gyermekeimmel még ez életben, vagy az édesapámmal fogok itt szellemként suhanni az aranyló lombok alatt. Csodálva a köröző sast, kézbe fogva a viperát, hisz már semmi sem lesz ártásunkra, meglesve a csíkos kis vadmalacokat. Szamócát és galagonyát szedve, bár minek is, hisz akkor már égi mannával fogunk táplálkozni. Van itt egy síremlék is, négy fiatalemberé , akik a Dunába fordultak csónakkal, itt haltak meg. Talán találkozunk velük is az örök ifjúság országában.
   Megboldogult osztályfőnökünk síremlékén olvasható: Az Úrral való találkozás öröm nem félelem. Így gondolom én is, csak el ne fogyjon a bátorságom.