Remény illúziója (az ágyadban)

Bodnár Dorka:

Remény illúziója (az ágyadban)

(2025. szeptember 19.)
 

Még mindig itt vagyok.
Nem, nem a te karodban, nem a te ágyadban, bár…
A múlt hétvége. Igen, az.
Egy repedés keletkezett a falon, amit hónapokon keresztül építettem könnyekkel és szenvedéssel.
És te azonnal szétzúztad.
 
Én pedig gondolkodás nélkül mentem.
Mentem a szívem után, mint egy árnyék, aki már elfelejtette, hogy van fénye.
 
Azt mondtad, vége. Többször is.
Írtam leveleket, amiket aztán elégettem, mert a hamu is jobban illik hozzád, mint a szavak.
De sosem volt vége, nem igaz?
Csak egy új kezdet, egy újabb kör a pokolban, aminek te vagy a központja.
 
Tudom, nem kérek sokat.
Csak azt, hogy úgy nézz rám, mint valakire, aki nem csak egy meleg test a hideg éjszakában.
Mint valakire, aki nem csak kitölt egy űrt, egy hiányt.
Mint valakire, akit te is akarsz.
De te nem akarsz engem többé.
És ez a legszomorúbb igazság.
 
Tudtam.
Tudtam, hogy nem akarsz velem már semmit.
Tudtam, hogy ez csak egy búcsúegyüttlét, egy utolsó tánc a romokon.
De belementem.
Mert a tudás nem gyógyít, ha a szíved ordít.
Ordítja a nevedet.
Ordítja a múltat.
Ordítja a jövőt, ami sosem lesz.
 
Azt mondod, nem akarsz komolyat.
És én? Én mit akartam?
Egy illúziót? Egy mesét?
Vagy csak azt, hogy valaki néha, csak egy pillanatra, úgy nézzen rám, mintha a világ összes csillaga az én szemeimben ragyogna?
 
A múlt hétvége… az ágyad.
A lepedőd illata, a bőröd érintése, a suttogott szavak.
Egy illúzió. Egy hamis reménycsillag a sötétben.
Tudtam, hogy nem leszel többé az enyém, mégis odabújtam.
Igen, ott voltam.
Az ágyadban. A szívedben?
Nem tudom.
Tisztában vagyok vele, mit tettem, nem akarok ítéletet.
Csak egy pillanatnyi illúziót, hogy újra velem vagy.
Egy kis darabot abból a világból, ahol még nem tudtam, hogy ez a vég.
Egy kis darabot abból a világból, ahol még nem tudtam, hogy ez a fájdalom sosem múlik el teljesen.
Mert a remény, az a fránya remény az utolsó, ami elhagyja az embert.
 
De nem bántam meg.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágytam rá.
De az ölelésed… az már nem volt az, ami régen.
Egy múló pillanat, egy szomorú vigasz.
Persze, tudom, nem akarsz semmi komolyat.
Tudom, hogy csak egy vagyok a sok közül, egy kitérő, egy múló vágy.
De néha a vágy erősebb, mint az ész.
Erősebb, mint a méltóság.
Erősebb, mint az önvédelem.
 
És ez a legszörnyűbb.
Hogy tudom, hogy rossz nekem.
Hogy tudom, hogy ez nem fog működni.
Hogy tudom, hogy újra összetörök.
És mégis…

Mégis visszatérek.
Visszatérek a tűzhöz, ami megégetett.
Visszatérek a szájhoz, ami hazudott.
Visszatérek hozzád.
Mint egy függő, aki tudja, hogy a következő adag megöli, de mégis nyújtja a kezét.
 
És most?
Most itt ülök a szobám négy fala között, és darabokra szedem magam.
Minden egyes emlék egy éles kés, ami a szívembe fúródik.
Minden egyes mosoly, ami a szemedben játszott. A mérgezett csókjaid.
Mert szerettelek.
Még mindig őrülten szeretlek.
Mindenféle feltétel nélkül.
 
És fáj.
Igen, rohadtul fáj.
Mert tudom, hogy nem fogsz változni.
Tudom, hogy nem fogsz hozzám tartozni.
De a szívem… az egy makacs állat.
Nem hallgat a logikára, nem érti azt, hogy vége.
Csak téged akar.
Még mindig.
 
Azt mondtam, elengedlek.
Hazudtam.
Magamnak. Mindenkinek.
Mert a szavak csak szavak, de a hiányodtól a gyomrom görcsbe rándul, a torkomban ott ragadt a neved, mint egy elfeledett dal, ami a fejemben játszik loop-ban.
 
Ez nem csak szerelem.
Ez valami sokkal sötétebb.
Ez már függőség.
Ez önpusztító vágy.
Ez beteges ragaszkodás egy olyan emberhez, aki sosem fog hozzám tartozni.
De nem tudok szabadulni. Nem tudlak elengedni.
Mert te vagy a gyenge pontom.
Te vagy a sebezhetőségem.
Te vagy az, aki nélkül nem tudok lélegezni.
 
Ez egy kétségbeesett kapaszkodás.
Egy kényszeres ismétlés.
És én… én egy bolond vagyok, aki újra és újra beleesik ugyanabba a csapdába.
Ez egy rossz film, amit újra és újra lejátszok a fejemben, mert a fájdalom legalább valami. Több a semminél.
 
Azt mondják, erősnek kell lennem.
Hogy fel kell állnom és tovább kell lépnem.
De hogyan?
Hogyan tépem el ezt a láncot, amit magam kovácsoltam?
Hogyan felejtsem el azt a tekintetet, ami egyszerre vonzott és elutasított?
 
Nem kérek bocsánatot.
Nem kérek megértést.
Csak egy pillanatnyi csendet.
Hogy meghalljam a saját szívem dobogását.
Hogy rájöjjek, ki vagyok én nélküled.
De félek.
Félek, hogy a válasz még fájdalmasabb lesz, mint maga a kérdés.
 
Ez a történet nem romantikus.
Ez egy elveszett háború.
Egy szív, ami darabokra tört, de még mindig veri a nevedet.
 
És néha megengedem magamnak, hogy elképzeljem, hogy velem vagy.
Hogy a kezed az enyémben van, hogy a szemed a szemembe néz, hogy a nevem a szádon cseng.
Egy percre. Csak egy szempillantásnyi illúzió.
Aztán visszatérek a valóságba.
A hideg, könyörtelen valóságba, ahol te nem vagy az enyém.
Sosem voltál. És sosem leszel.
 
De néha, csak néha, amikor a szemedbe nézek, még mindig látok valamit.
Valamit, ami azt súgja, hogy talán, csak talán, én még mindig fontos vagyok.
És ez elég.
Elég ahhoz, hogy újra és újra visszatérjek hozzád.
És újra és újra megszakadjak.
És újra és újra szeresselek.
Feltétel nélkül.
Még akkor is, ha tudom, hogy ez a szeretet csak a saját pusztulásom.
 
Néha félek, hogy már nem is tudok mást szeretni. Csak téged.

Mert te vagy a függőségem.
A gyönyörű, mérgező függőségem.
Te vagy a káros élvezet, amit nem tudok elengedni.
Te vagy a sejt, ami nem gyógyul, a fájdalom, ami nem múlik.
 
Szakítottunk. Hányszor?
Elégszer ahhoz, hogy egy új embert építhessek a helyedre.
De én nem építek.
Én rombolok.
Én önmagamat rombolom.
Mert minden új nap egy újabb bizonyíték arra, hogy nem tudok tovább élni nélküled.
 
És te? Te csak nézed.
Nézed, ahogy darabokra hullok.
Nézed, ahogy a szívem vérzik.
Nézed, és nem mozdulsz.
 
Mert te már régen nem akarsz velem lenni.
Én viszont…
Én még mindig várom.
Várom a hívásodat.
Várom a mosolyodat.
Várom azt a pillanatot, amikor azt mondod, hogy megbántad.
 
De tudom.
Tudom, hogy ez sosem fog megtörténni.
És mégis…
És mégis reménykedem.
Ez egy bolond reménye.
Ez egy szerelmes bolond reménye.
Egy elátkozott remény, ami meg fog ölni.
Lassan.
Fájdalmasan.
De biztosan.