dorothy_metal blogja

Bodnár Dorka:

Remény illúziója (az ágyadban)

(2025. szeptember 19.)
 

Még mindig itt vagyok.
Nem, nem a te karodban, nem a te ágyadban, bár…
A múlt hétvége. Igen, az.
Egy repedés keletkezett a falon, amit hónapokon keresztül építettem könnyekkel és szenvedéssel.
És te azonnal szétzúztad.
 
Én pedig gondolkodás nélkül mentem.
Mentem a szívem után, mint egy árnyék, aki már elfelejtette, hogy van fénye.
 
Azt mondtad, vége. Többször is.
Írtam leveleket, amiket aztán elégettem, mert a hamu is jobban illik hozzád, mint a szavak.
De sosem volt vége, nem igaz?
Csak egy új kezdet, egy újabb kör a pokolban, aminek te vagy a központja.
 
Tudom, nem kérek sokat.
Csak azt, hogy úgy nézz rám, mint valakire, aki nem csak egy meleg test a hideg éjszakában.
Mint valakire, aki nem csak kitölt egy űrt, egy hiányt.
Mint valakire, akit te is akarsz.
De te nem akarsz engem többé.
És ez a legszomorúbb igazság.
 
Tudtam.
Tudtam, hogy nem akarsz velem már semmit.
Tudtam, hogy ez csak egy búcsúegyüttlét, egy utolsó tánc a romokon.
De belementem.
Mert a tudás nem gyógyít, ha a szíved ordít.
Ordítja a nevedet.
Ordítja a múltat.
Ordítja a jövőt, ami sosem lesz.
 
Azt mondod, nem akarsz komolyat.
És én? Én mit akartam?
Egy illúziót? Egy mesét?
Vagy csak azt, hogy valaki néha, csak egy pillanatra, úgy nézzen rám, mintha a világ összes csillaga az én szemeimben ragyogna?
 
A múlt hétvége… az ágyad.
A lepedőd illata, a bőröd érintése, a suttogott szavak.
Egy illúzió. Egy hamis reménycsillag a sötétben.
Tudtam, hogy nem leszel többé az enyém, mégis odabújtam.
Igen, ott voltam.
Az ágyadban. A szívedben?
Nem tudom.
Tisztában vagyok vele, mit tettem, nem akarok ítéletet.
Csak egy pillanatnyi illúziót, hogy újra velem vagy.
Egy kis darabot abból a világból, ahol még nem tudtam, hogy ez a vég.
Egy kis darabot abból a világból, ahol még nem tudtam, hogy ez a fájdalom sosem múlik el teljesen.
Mert a remény, az a fránya remény az utolsó, ami elhagyja az embert.
 
De nem bántam meg.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágytam rá.
De az ölelésed… az már nem volt az, ami régen.
Egy múló pillanat, egy szomorú vigasz.
Persze, tudom, nem akarsz semmi komolyat.
Tudom, hogy csak egy vagyok a sok közül, egy kitérő, egy múló vágy.
De néha a vágy erősebb, mint az ész.
Erősebb, mint a méltóság.
Erősebb, mint az önvédelem.
 
És ez a legszörnyűbb.
Hogy tudom, hogy rossz nekem.
Hogy tudom, hogy ez nem fog működni.
Hogy tudom, hogy újra összetörök.
És mégis…

Mégis visszatérek.
Visszatérek a tűzhöz, ami megégetett.
Visszatérek a szájhoz, ami hazudott.
Visszatérek hozzád.
Mint egy függő, aki tudja, hogy a következő adag megöli, de mégis nyújtja a kezét.
 
És most?
Most itt ülök a szobám négy fala között, és darabokra szedem magam.
Minden egyes emlék egy éles kés, ami a szívembe fúródik.
Minden egyes mosoly, ami a szemedben játszott. A mérgezett csókjaid.
Mert szerettelek.
Még mindig őrülten szeretlek.
Mindenféle feltétel nélkül.
 
És fáj.
Igen, rohadtul fáj.
Mert tudom, hogy nem fogsz változni.
Tudom, hogy nem fogsz hozzám tartozni.
De a szívem… az egy makacs állat.
Nem hallgat a logikára, nem érti azt, hogy vége.
Csak téged akar.
Még mindig.
 
Azt mondtam, elengedlek.
Hazudtam.
Magamnak. Mindenkinek.
Mert a szavak csak szavak, de a hiányodtól a gyomrom görcsbe rándul, a torkomban ott ragadt a neved, mint egy elfeledett dal, ami a fejemben játszik loop-ban.
 
Ez nem csak szerelem.
Ez valami sokkal sötétebb.
Ez már függőség.
Ez önpusztító vágy.
Ez beteges ragaszkodás egy olyan emberhez, aki sosem fog hozzám tartozni.
De nem tudok szabadulni. Nem tudlak elengedni.
Mert te vagy a gyenge pontom.
Te vagy a sebezhetőségem.
Te vagy az, aki nélkül nem tudok lélegezni.
 
Ez egy kétségbeesett kapaszkodás.
Egy kényszeres ismétlés.
És én… én egy bolond vagyok, aki újra és újra beleesik ugyanabba a csapdába.
Ez egy rossz film, amit újra és újra lejátszok a fejemben, mert a fájdalom legalább valami. Több a semminél.
 
Azt mondják, erősnek kell lennem.
Hogy fel kell állnom és tovább kell lépnem.
De hogyan?
Hogyan tépem el ezt a láncot, amit magam kovácsoltam?
Hogyan felejtsem el azt a tekintetet, ami egyszerre vonzott és elutasított?
 
Nem kérek bocsánatot.
Nem kérek megértést.
Csak egy pillanatnyi csendet.
Hogy meghalljam a saját szívem dobogását.
Hogy rájöjjek, ki vagyok én nélküled.
De félek.
Félek, hogy a válasz még fájdalmasabb lesz, mint maga a kérdés.
 
Ez a történet nem romantikus.
Ez egy elveszett háború.
Egy szív, ami darabokra tört, de még mindig veri a nevedet.
 
És néha megengedem magamnak, hogy elképzeljem, hogy velem vagy.
Hogy a kezed az enyémben van, hogy a szemed a szemembe néz, hogy a nevem a szádon cseng.
Egy percre. Csak egy szempillantásnyi illúzió.
Aztán visszatérek a valóságba.
A hideg, könyörtelen valóságba, ahol te nem vagy az enyém.
Sosem voltál. És sosem leszel.
 
De néha, csak néha, amikor a szemedbe nézek, még mindig látok valamit.
Valamit, ami azt súgja, hogy talán, csak talán, én még mindig fontos vagyok.
És ez elég.
Elég ahhoz, hogy újra és újra visszatérjek hozzád.
És újra és újra megszakadjak.
És újra és újra szeresselek.
Feltétel nélkül.
Még akkor is, ha tudom, hogy ez a szeretet csak a saját pusztulásom.
 
Néha félek, hogy már nem is tudok mást szeretni. Csak téged.

Mert te vagy a függőségem.
A gyönyörű, mérgező függőségem.
Te vagy a káros élvezet, amit nem tudok elengedni.
Te vagy a sejt, ami nem gyógyul, a fájdalom, ami nem múlik.
 
Szakítottunk. Hányszor?
Elégszer ahhoz, hogy egy új embert építhessek a helyedre.
De én nem építek.
Én rombolok.
Én önmagamat rombolom.
Mert minden új nap egy újabb bizonyíték arra, hogy nem tudok tovább élni nélküled.
 
És te? Te csak nézed.
Nézed, ahogy darabokra hullok.
Nézed, ahogy a szívem vérzik.
Nézed, és nem mozdulsz.
 
Mert te már régen nem akarsz velem lenni.
Én viszont…
Én még mindig várom.
Várom a hívásodat.
Várom a mosolyodat.
Várom azt a pillanatot, amikor azt mondod, hogy megbántad.
 
De tudom.
Tudom, hogy ez sosem fog megtörténni.
És mégis…
És mégis reménykedem.
Ez egy bolond reménye.
Ez egy szerelmes bolond reménye.
Egy elátkozott remény, ami meg fog ölni.
Lassan.
Fájdalmasan.
De biztosan.

Bodnár Dorka:
Ki nem mondott szavak






(2025. július 15.)

Érzed ezt a szívverést? Nem, nem a tiéd. Ez az enyém, ami most darabokra töri magát, mint egy törékeny üvegpadló a te súlyod alatt. Másodszor. Másodszor nézel el, mintha én egy átlátszó fal lennék.

Érzed ezt a szívfájdalmat? Nem, nem a romantikus filmekből. Ez a valóság, nyers, mint a felvert térd, mint a reggeli kávé íze, amikor már csak a fenekén maradt a cukor.

És most hallgass meg, mert szétrobban a mellkasom!

Te. Igen, te. A fiú, aki úgy döntött, a távolság a legjobb gyógyszer. Mintha én egy betegség lennék, amit ki kell irtani. Mintha a szeretet egy vírus lenne, amitől meg kell védeni a világot.
Nevetséges.
Mert én nem kértem oltást. Én a fertőzésben gyönyörködtem.

A te hibáidban, a te furcsaságaidban, a te… mindenedben.

Lökd el magadtól! Lépj le! Mintha egy sziklán állnál, és én egy szál virág lennék a lejtőn. Mintha a gravitáció a barátod lenne, és én csak egy akadály.
Én ott állok lent, a virág, összetörve, de még mindig illatozva. Mert a virágok nem tudnak mást. Illatoznak, akkor is, ha eltapossák őket.

Nem a könnyekről fogok beszélni, mert azok már rég megszáradtak. Nem a hiányról, mert a magányhoz már rég hozzászoktam. Azt fogom mondani, amit te nem mertél: hogy te egy rohadt félelmetes ember vagy.

Mert elmentél. Csak elmentél. Mintha egy rossz álom lettél volna, amiből felébredtem, és csak a hideg maradt. Nem búcsú, nem magyarázat, hogy most mihez kezdesz és mi legyen kettőnkkel, csak a semmi. Neked így volt a legkönnyebb: benyomni a tiltást és lelépni.

És én? Én ott maradtam. Mint egy bolond, aki várja a vasárnapot. Tudod, ha a szerelemről van szó, én nem vagyok okos. Én az a fajta vagyok, aki a leégett ház romjain is próbál virágot ültetni. Én az a hülye vagyok, aki minden hibádban látott valami szépet. A szarkazmusodban, a hozzáállásodban, a rossz szokásaidban.

De te csak egyik napról a másikra… leléptél.
Mint egy rossz álom, ami reggelre semmivé foszlik, de benned marad a nyoma.
Maradt a szájban a keserű íz, a torkomban a csomó.
És a kérdés, ami visszhangzik: miért?

Azt mondod, vége? Csak így?
Mint egy rossz sor a kedvenc zenében,
mint egy elszállt illat,
mint egy törött ígéret a szélben.

Másodszor. Másodszor nézem, ahogy távolodsz tőlem, amíg a hátad szép lassan elveszti a formáját a sötétben. Másodszor hallom, ahogy a szavad, ami egykor dallam volt, most csak egy tompa visszhang a fejemben. Másodszor… és még mindig itt állok.

Nem a büszkeség tart itt. A büszkeség rég elpárologott, mint a nyári zápor.
Ez valami más. Valami beteg. Valami, ami a gyomromba mar, ami mélyen belém áll, mint egy üvegszilánk.

Mondd, mi a fene van velem? Miért fáj annyira, ha tudom, hogy szándékosan sebez meg? Miért vágyom a kezedre, ami már kétszer is elengedett?

Csak elmentél. Másodszor is.

Mintha sosem lettünk volna.

Mint egy vonat, ami nem áll meg a megállóban.
Nem egy döntés, nem egy vita, nem egy esély.
Csak egy üres vágány, egy visszhangzó csend.
Mintha sosem léteztem volna, mintha egy árnyék lennék.

Tudom, hogy nem fogsz visszajönni. Tudom, hogy ez a búcsú.
De nem tudom elengedni. Nem tudom.

Mintha egy darabka lelkem ragadt volna ott, a vagonon, veled.

Elhagytál, mint egy megunt játékot.

Megint.
Azt hitted, ha elég messze dobod, elfelejtem a közös perceinket, a hangodat, a kezed melegét, az utolsó pillantásodat, ami bevésődött az emlékezetembe?
Naiv.
Azt hiszed, ha távol vagyok, boldogabb leszek?

Hogy a hiányod nem egy éles kés, ami minden nap újra és újra felhasít?
Hazugság.
A boldogságom a te tekintetedben lakott, a te bőröd illatában, a te szemöldököd apró remegésében, amikor a szemembe nézve beszéltél hozzám.

És most?
Most csak a csend van.
Egy üres lélek, tele a te emlékeddel.
És én képtelen vagyok elengedni.
Talán nem azért, mert gyenge vagyok.
Hanem mert te vagy az egyetlen, aki értette a káoszomat.
Azt a vad, rendezetlen, őrült világot, ami bennem lakozik.

Téged nem érdekelt honnan jövök. Úgy tudtál rám nézni, hogy minden mást elfelejtettem. Amikor szorosan átöleltél engem, mintha körülöttünk minden más szertefoszlott volna és csak mi maradtunk ott összekapaszkodva… csak mi, a két hülye, akik úgy próbálták egymást felépíteni, hogy ők maguk is darabokban voltak.

Másodszor. Másodszor löktél el.
Másodszor fordítottad felém a hátad, és dobtad el magadtól a szívemet.
Érted? Másodszor.
Mintha nem látnád, hogy a tüdőm levegő nélkül fullad, hogy az izmaim nem tartanak tovább, amikor elhagysz.
Mintha nem hallanád, ahogy a nevedet suttogom a sötétben, mint egy elátkozott mantrát.

Mint egy rossz dal, ami beég a fejedbe, és tudod, hogy szar, de mégis dúdolod.
És én? Én a hangszóró vagyok, ami ezt a szart játssza újra meg újra.

És azt hitted, csak úgy elmehetsz?
Mint egy rossz álom, ami reggelre elszáll?
Hogy törölhetsz, mint egy hibás számot a telefonból?
Nem érted, nem értetted soha.

Azt mondod, nem érdemled meg a szerelmem?
Persze, lehet, hogy igazad van.
Én meg nem érdemlek egy embert, aki elszáll.
Egy embert, aki nem bízik abban, hogy a döntés az enyém is lehet.
Azt hitted, egy tárgy vagyok?

Egy gomb, amit ki-be kapcsolhatsz?

Nem kérdeztél.
Nem hagytál levegőt venni.
Nem adtál esélyt, hogy megmagyarázzam, hogy a káoszban is keresem a rendet, hogy a hibáidban is a te esszenciádat látom.

Tehetetlen vagyok.

A tehetetlenség az a bénító, tompa fájdalom, amikor csak nézed, ahogy valaki kiveszi a kezedből az életed irányítását.

Csak egy ember vagyok, aki darabokra tört.
A döntés nem az én kezemben volt, megint te döntöttél helyettem, és most itt állok, a darabokat gyűjtögetve, mint egy elveszett gyerek.

Éget.
Nem a nap, nem a nyár, nem a csípős.
Ez belülről gyúl, lassan, alattomosabban.
Másodszor. Másodszor hagyod, hogy porrá égjek.
Mintha a szívem nem lenne így is elég izzó, elég sebezhető.

De hallgass meg! Nem a gyűlölet beszél belőlem.
Nem a harag, ami éget.
Hanem valami sokkal mélyebb, sokkal fájdalmasabb.
Szeretlek.
Minden hibáddal, minden árnyalatoddal, minden démonnal, ami benned lakozik.

Nem érted. Te sosem értetted. Én kitartottam volna. Minden szarban, minden bénázásban, minden őrültségben. Mert a hibáid… azok vagy te. A gondjaid… azok is. Én nem a tökéletes képet akartam, hanem téged. A nyers, a törött, a károsult verziót.

Tudom, nem vagy tökéletes.
Tudom, hogy gondok gyötörnek.
De én kitartanék.
Veled süllyednék a mélybe, ha kell.
Veled nézném a napfelkeltét a legmélyebb sötétségben is.

Igen, kitartanék, amikor azt hiszed, mindenki más már letett rólad. Amikor a hibáid olyan mélyre ásnak, hogy a napfény is elfelejt rád mosolyogni, én ott lennék veled. A sötétben. A káoszban. Melletted maradnék, bármit is kéne kiállnom.

Értem én. Nem érzed jól magad. Tele vagy repedéssel, mint egy régi tükör. Nem vagy tökéletes, de most istenem, ki az? De én… én tudtam. Láttam a sötétséget benned, a démonokat, amik a fejedben táncoltak. És mégis… mégis beleugrottam veled a mélyvízbe. Mert így is gyönyörűnek találtam mindent, ami te vagy.

Én kitartottam volna.
Mindenképpen.
Még akkor is, ha a világ ellen kellett volna mennem.
Azt mondod, nem bírnám a súlyt. Azt mondod, nem bírnám a viharokat. De én tudom, hogy te nem egy nyugodt tó vagy, haver. Te egy tajtékzó, viharos tenger vagy. Mély, vad, néha kegyetlen. És én… én szeretem ezeket a hullámokat. Szeretem, amikor elragadnak. Szeretem, ahogy felborítasz, ahogy megváltoztatsz, ahogy újra meg újra megmutatod, hogy nem vagy olyan, mint a többiek.

És ez volt a lényeg.
Ez volt az, amiért kapaszkodtam.
Ez volt az, amiért hajlandó voltam minden fájdalmat elviselni, minden könnycseppel megfizetni.

Most meg állok a parton, és nézem, ahogy a hab elnyeli a nyomokat mögötted.

Azt kérdezem: miért? Miért hagytad, hogy ez a szeretet egyoldalú legyen? Miért nem maradtál, hogy átvészeljük együtt a viharokat?

Én veled maradtam volna. Minden egyes rossz napodon, minden egyes éjszakán, amikor a sötétség elnyeli a lelkedet.

Én a tűzben is kitartanék melletted. Hallod? Tűzben!
Nem a romantikus, gyertyafényes tűzben, hanem abban, ami mindent eléget, ami a hamut is szétfújja a szélben.
Érted? Én ott is melletted állnék.
A pokolban is keresnélek.
Mert te vagy a káosz, te vagy a bűn, te vagy az egyetlen dolog, ami értelmet ad ennek a rohadt, értelmetlen létnek, nélküled csak sodródom.

Bántasz? Persze, hogy bántasz.

Minden egyes elutasítással, minden egyes hideg szóval, minden egyes elfordulással. De a fájdalom… a fájdalom a szeretet ára. És én hajlandó vagyok fizetni. Minden egyes könnycseppel, minden egyes összetört reménnyel.

Igen, bántasz.
De nem csak te. Már megszoktam.
A fájdalom a második bőröm, a szívverésem ritmusa.

Viszont te… te nem csak bántasz, te elszállsz előlem, mint a füst, mint a hamu, mint egy rossz álom.

De őrülten szeretem.
Minden szögletét, minden repedését, minden éles sarkát, ami megsebez.
Mert te vagy az én káoszom, az én zűrzavarom, az én… mindenem.

Csak te. Csak veled vagyok komplett. Veled vagyok én.

E nélkül nem tudok lélegezni.
E nélkül csak egy üres héj vagyok, egy visszhang a csendben.

Igen, fájdalmat okozol.
De én vágyom a fájdalomra, ha te okozod, mert az azt jelenti, hogy még érzek. Hogy még élek. Hogy még remélek. Hogy még emlékszem rád.
Minden porcikámmal.
Minden egyes lélegzetvétellel.
Minden egyes gondolattal.

Még mindig nem vagyok elég. Nem passzolok a képedbe, mert azt mondod, hogy túl sok a káosz benned, túl sok a… minden.

De tudod mit? Én nem akarok illeszkedni a képedbe. Borítsuk fel együtt a rendet, írjuk át a világ szabályait, égessünk fel magunk körül mindent! Együtt.

És miért? Mert szeretlek. Nem a tökéletes képedet. Hanem a törött darabokat, a hegeket, a félelmeket, a gyengeségeket. Mindent. Mert te vagy az egyetlen, aki érti a csendemet, aki látja a szívverésemet, és már tudom, hogy a legmélyebb sötétségben is van egy parányi fény.

Fogd meg a kezem! Csak egy pillanatra. Érezd újra a lüktetést, a reményt, a szeretetet. Tudom, hogy van benned még valami. Tudom, hogy a démonjaid harcolnak, de én itt vagyok. És itt is maradok neked.

Ne fuss tovább! Ne rejtsd el magad! Engedd, hogy segítsek. Engedd, hogy újra együtt legyünk.

Mert én még mindig várok. Még mindig hiszek. Még mindig szeretlek.

Fájdalmat okoztál. Igen.
Olyan fájdalmat, ami nem szúr, hanem belülről marni kezd, mint a rozsda a vasban.
És tudod mit?
Akkor is szeretlek.

És fáj. Igen, fáj.
Nem a szívem szakad meg, az már réges-rég darabokra hullott.

Fáj a torkom, mert benyomtam a szavakat, amiket ki kellett volna kiabálni.
Fáj a gyomrom, mert lenyeltem a könnyeimet, mintha gyógyszer lenne, ami majd meggyógyít.
De nem gyógyít.

Te.
Te vagy a fájdalom forrása, és te vagy a gyógyszer is.
Paradoxon? Talán.
De ki mondta, hogy az életnek logikusnak kell lennie?
Te vagy a káosz, a zűrzavar, a leégett ház, amiben mégis otthon érzem magam.

Mert tudod, én nem szeretem a rendet.
Én szeretek a széleken táncolni, a mélybe nézni, a veszélyt szagolni.
És te… te vagy maga a veszély.

Azt mondod, túl sok hibád van.
Persze, vannak.
Én is látom a repedéseket a festéken, a rozsdát a szíveden.
De én is tele vagyok árnyakkal, amiket a mosolyom mögé rejtettem.

Amögé a mosoly mögé, ami csak veled valódi.
És én… én szerettem benned a rossz dolgokat is.
Mert azok voltak a te igazi éned.

Azt mondod, nem érdemlem meg. Hogy túl jó vagyok ehhez. Hogy megérdemlek valakit, aki úgy fog szeretni, hogy közben nem rak rám ekkora súlyt a hibáival.

De te nem érted. A hibáid is te vagy. A sötét foltok a festményen, a repedések a porcelánban. Azok tesznek téged egyedivé. Azok tesznek téged… tégeddé.

És én nem a nagyszerűségeidért szerettelek. Nem a tökéletességet szerettem, ami sosem volt meg. Én a te tökéletlenségedet szerettem. A bénázást, azt a balhézós énedet, a bizonytalanságot, azt a tekintetet, ami elárulja, hogy valójában te is félsz. Minden egyes repedéseddel, minden egyes töréseddel minden hibával együtt, mert azok is hozzád tartoznak. Tudtam, hogy nem vagy tökéletes, de ki az? Én nem a tökéletességet akartam, hanem téged. Azt a kaotikus, őrült, gyönyörű téged.

Nem kértem csodát.
Csak egy pillanatot, egy lélegzetet, egy választ.
Egy esélyt, hogy bebizonyítsam, hogy kitartok.
Hogy veled együtt is tudok lélegezni, még akkor is, ha a tüdőm tele van szívfájdalommal.

Mert te vagy az a káosz, amiben elveszni érdemes.
Te vagy az a zűrzavar, ami mégis valami rendet teremt bennem.
Te vagy az a függőség, amit nem tudok, és nem is akarok letenni.

Mert te vagy az, aki bennem élt.
A vágyam, a reményem, a félelmem.
Azt hittem, te is tudod.
Azt hittem, látod, hogy nem egy könnyű szerelem vagyok, hanem egy gyökér, ami mélyen belekapaszkodik a földbe, és nem enged.

Mert te vagy az, akit akarok.
Te vagy az, akire vágyom.
Te vagy az, akitől a szívem dobban.
Nem egy illúzió, nem egy fantomkép.

Egy valóság, ami most hiányzik.

Minden hibáddal. Minden gonddal.
A szomorú tekinteteddel, a szívtelen szavaiddal, a démonjaiddal, amiket sosem engedsz el. Mert azok is hozzád tartoznak.
Te vagy az egész.
Egy darab törött üveg, ami mégis gyönyörű.

Te vagy az egyetlen.
Az egyetlen, akivel elfelejthetem minden gondom,
Az egyetlen, akivel a néma csend is dallammá válik.

És én? Én csak egy bolond vagyok, aki ragaszkodik a lehetetlenhez.
Egy függő, aki a méregben leledzi a gyönyört.
Egy elmebeteg, aki a fájdalmat szereti.
De nem tudok mást.
Nem tudok lélegezni, nem tudok élni, nem tudok szeretni mást.

Igen, ellöktél, megbántottál, összetörtél.
De én még mindig itt állok.
Őrült, bolond, idióta.
Mert a szívem nem hallgat a logikára.
A szívem… te vagy.

Visszajöhetsz. Nem kell tökéletesnek lenned. Nem kell megváltoznod. Csak… légy. Légy te. És én itt leszek. Várok. A szívem dobog. És remélem, hallod. Remélem, hallod, hogy mit suttog.

Nem kérek bocsánatot azért, ahogy érzek.

Nem kérek bocsánatot azért, hogy vágyom rád.

Nem kérek bocsánatot azért, hogy kitartok. Mert a remény… a remény egy makacs dolog. Egy szívós gyom, ami a betonon is megbújik.

Nem kérek bocsánatot a gyengeségemért.
Nem kérek bocsánatot a szeretetemért.
Ez az én hibám.
Ez az én átkom.
Ez az én… őrültségem.

És ez nemcsak egy könyörgés. Ez egy kihívás. Egy utolsó esély.
Visszajössz hozzám?

Ha visszajössz, nem fogok kérdezni.
Nem fogok számon kérni.
Csak beengedlek.
Mert a hiányod egy sebes folt a lelkemen.
És te is tudod, hogy én mindig a sebeket gyógyítom.
Még a sajátjaimat is és a te sebesüléseidet is, ha tehetném.
Mert ez vagyok én.
Hagyd, hogy megpróbálhassak segíteni a lelkeden.

Kérlek.

Gyere vissza hozzám!

Ez nem egy szerelmes vers.
Ez egy vád.
Egy kétségbeesett kiáltás a semmibe.
Egy utolsó, reménytelen kísérlet.

Másodszor is elengedtél.
Másodszor is magamra hagytál a sötétben.

Azt mondják, a szeretet türelmes.
Hazugság.
A szeretet egy vadállat, ami karmol, harap, tép.
És én, én vagyok a vadász, aki önként bemegy a ketrecbe.

Hiányzol.
Nemcsak a te tökéletes arcod, a komisz tekinteted.
A hibáid is hiányoznak.
A szarkasztikus megjegyzéseid, a hirtelen hangulatingadozásaid, az, ahogy kinyílvánítod a véleményed.
Mert azok vagy te.
Azok vagy te, akit szeretek.

És ez a legundorítóbb része.
Hogy tudom, hogy rossz vagyok neked.
Hogy tudom, hogy ez a tánc mindig gyötrelemmel végződik.

Tudom, hogy ez a szerelem egy mérgező növény, ami lassan, de biztosan megfojt.
De mégis…
Mégis vágyom rád.
Olyan kétségbeesetten, hogy a tüdőm szorít, a gyomrom görcsöl.

Ez nem a szeretet dicsérete. Ez a szeretet átka. Ez a tudat, hogy valakit ennyire, ennyire szeretni… őrültség.

És én őrült vagyok. Nagyon is.

Bárcsak visszajönnél.
Bárcsak meglátnád, hogy mennyire szükségem van rád.
Bárcsak értenéd, hogy a tűzben is kitartok.
De te… te már elmentél.

És most itt állok, darabokra hullva, és várom.

Várom a csodát.
Várom a lehetetlent.
Várom, hogy visszajöjj.
Várom, hogy megértsd.
Várom, hogy meglásd, hogy a döntéseiddel szétzúztál egy szívet.
Egy szívet, amiben csak neked volt helyed.

Próbálom megérteni, hogy miért nem voltam elég.
Hogy miért nem akartál velem együtt elsüllyedni a hibáid tengerében.
Hogy miért nem akartál velem együtt építeni egy új világot a romokból.

Talán mert féltél.
Talán mert túl sok volt.
Talán mert egyszerűen nem akartál.

És ez a legfájdalmasabb.
Ez a tudat, hogy nem a harc volt a vége, hanem a passzivitás.
A te passzivitásod.
A te döntésed.
Ami elvette tőlem az egészet.

De hallgass meg!

Én nem engedem el. Nem tudom. Egyszerűen képtelen vagyok rá.

Mintha valaki a szívembe ültetett volna egy gyökeret, ami a te lelkedbe kapaszkodik. Kiszakítani fájna. Kiszakítani… megölné az egészet.

Nem engedlek el. Nem most. Nem így. Mert ha elengedlek, elveszítek egy darabot a lelkemből. Elveszítek egy darabot önmagamból. És én már túl sokat vesztettem.

Nem vagyok büszke. Talán nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elengedjelek téged. Csak… függő. Függő a hangodtól, a tekintetedtől, attól a fránya illattól, amit még mindig érzek az orromban.

Hiányzol.

Minden egyes porcikád hiányzik. A hangod, a szagod, a tekinteted, ahogy rám nézel, mintha a világ összes lánya közül csak engem látnál. Pedig tudom, hogy nincs így. De nem érdekel. Minden apró mosolyod, ami képes volt megállítani az időt. Az egész hiányzik. A te létezésed. A te bolond, kiszámíthatatlan éned. A te egyediséged. A te… te-séged.
Hiányzik az, hogy veled lehetek. Az, ahogy átölelsz, hogy együtt hallgathatunk zenét, hogy egyszerűen csak… létezhetünk egymás mellett.

És most itt vagyok, a szívverésem dobog, a torkom összeszorul, és azt mondom: bármit. Bármit megtennék. Nem a nagyszabású gesztusokért, nem a romantikus filmekben látottakért. Hanem a hétköznapiságodért. A cigid szagáért, a buta viccekért, a néma csendért, ami mégis tele van értelmekkel.

Kitartanék. A végtelenségig. A pokolba is elkísérlek, ha kell. Mert ez vagyok én. Egy bolond. Egy szerelmes bolond.

Bárcsak visszajönnél. Bárcsak megértenéd, hogy a káoszban is van szépség. Bárcsak meglátnád, hogy a hibáidat is szeretem. Bárcsak tudnád, hogy te vagy az egyetlen, aki igazán boldoggá tesz.

Én egy függő vagyok. Ez egy beteges, önpusztító, de gyönyörű függőség.

És tudod mit? Nem is akarok gyógyulni. Nem akarok elengedni. Nem akarok mást. Csak téged.

Mert ha te nem vagy itt, akkor mi értelme van az egésznek? Mi értelme a napnak, a holdnak, a csillagoknak? Mi értelme a létezésnek?

Azt mondják, tanulni kell a hibáinkból.
De én? Én a hibáimban fürdök.
És a te hibáidban is hajlandó vagyok úszni.

Én sosem tanulok, csak újra és újra beleesek. Mint a lepkék a lángba. Tudom, hogy megéget, tudom, hogy elpusztít, de a fény… a fény olyan erős.
És te vagy az a fény. Egy vakító, káros, de elkerülhetetlen fény.

Gyere vissza!
Nem a régi énedet várom, nem a tökéletes, életvidám fiút, akinek mutatni akarod magad, hanem azt, aki most vagy.
A valódi énedet a törött darabokkal, a sebekkel, a fájdalommal együtt, amit így is mindennél jobban szeretek, hiszen mégiscsak te vagy.
Mert én itt vagyok, és várok.
És mindennél jobban akarom, hogy visszajöjj.
Mert nélküled… nélküled nem vagyok én.

Vágyom rád.
Nem a tökéletes képedre, hanem a törött, sérült, igazi emberre.
Azt akarom, hogy visszajöjj hozzám.
Nem a múltat akarom visszakapni, hanem a jövőt, amit veled képzeltem el.
Egy jövőt, tele hibákkal, fájdalommal, de legfőképpen szeretettel.

Mert én nem tudok mást.
Én csak téged tudlak szeretni.
Minden porcikámmal.
Minden hibáddal.
Minden gondolatoddal.
Minden egyes elszalasztott pillanattal.

Gyere vissza hozzám!

Nem azért, mert meg tudok bocsátani.
Nem azért, mert megérdemled.
Nem azért, mert én kérem.
Hanem mert te is tudod, hogy ez így nem jó.
Nem jó nekünk.
Mert a világ egy kicsit szürkébb, amikor te nem vagy itt.
És én… én egy kicsit halottabb.

Gyere vissza!
Kérlek.
Halld meg a sikolyaimat!

Gyere vissza, és ments meg!
Mert te vagy az egyetlen, aki meg tud.
Te vagy az egyetlen, akire vágyom.
Te vagy az egyetlen…

Csak veled érzem jól magam.
Én nem tudok élvezni semmit, ha te nem vagy itt.
A többiek csak árnyékok, kísérletek, amelyek sosem fognak nekem megfelelni.

Mindenki azt mondja, engedjelek el. Töröljem a számod, a képeket, az emlékeket.
De hogyan töröljek el valakit, aki a lélegzetemhez tapadt?
Hogyan töröljek el valakit, aki annyi elvesztegetett idő után végre visszahozta belém az érzelmeket? Valakit, aki visszatette a szikrát a szemembe, a mosolyt az arcomra? Valakit, aki mellett - mégha csak rövid időre is – de úgy éreztem, hogy végre élek?

Azt mondják, menjek tovább és keressek valakit, aki “megérdemel”.

De én nem akarok mást. Én téged akarlak. Pont így, ahogy vagy. A hibáiddal, a félelmeiddel, a démonjaiddal együtt.

Nem tudlak elengedni. Nem akarlak elengedni. A hülye, makacs szerelem nem engedi.

Mert te vagy az én káoszom. Te vagy az én őrültségem. Te vagy az, ami értelmet ad ennek a szívtelen világnak. Te vagy az egyetlen, akivel igazán jól érzem magam.

Az egyetlen, aki megérti a csendemet, a szavakat, amiket nem mondok ki.
Az egyetlen, aki látja a sebeket, és mégis szeret.

És tudod mit? Nem érdekel, ha mások nem értik. Nem érdekel, ha azt mondják, bolond vagyok. Én téged választottalak. És ha újra elmennél… újra várni fogok. Mert a remény, az a fránya remény, az az egyetlen dolog, ami még mindig életben tart.

Még mindig itt vagyok. A darabok között térdelve. Próbálom összerakni a szívemet, ami te széttörtél. Másodszor. De nem érdekel. Törd csak szét! Újra és újra. Hogy aztán felépíthesd. Mert erre csak te vagy képes. És én nem bánom. Nem bántam meg semmit.

Gyere vissza! Kérlek. Gyere vissza, és ha úgy alakul, törj össze újra! Mert a darabokból tudok építeni. Nem érdekel, ha bántasz.

Csak téged akarlak. Csak téged. Csak téged.

És ha nem jössz vissza? Akkor is kitartok melletted. Várni fogok rád. Mert a szeretet nem feltételhez kötött. A szeretet nem vár viszonzást. A szeretet… egyszerűen van. És az enyém, téged illetően, örökké tart.

Szóval gyere vissza! Vagy ne. Mindegy. Én itt leszek. A darabok között térdelve. Örökké várva rád. Remélve. És fájva. Másodszor. És talán harmadszor is. Mert én így vagyok. Én így szeretlek. És ez a legőrültebb dolog a világon.

Ez a legszörnyűbb vallomás, amit valaha mondtam. És tudom, hogy nem fogsz visszajönni. De legalább kimondtam. Legalább a levegőbe kiáltottam, hogy még mindig, még mindig… őrülten, kétségbeesetten, mindentől függetlenül szeretlek téged.