doremi blogja

Tanulókönyv

Megtanultam:
Emberben bízni nem szabad,
S a szó sem az, mint aminek elsőre látszik,
Elfogadtam:
Bár sok minden szépet képzel el az agy,
De a valóságban mindenki másképpen játszik.   

2 évvel ezelőtt… 

Zokogva ébredtem. Így még sohase.
Magzati pózba görnyedve eszméltem
Fel másik valóságból erre a világra,
A gyűrött lepedőt markolászva
Ökölbe szorított kézzel. 

Álmodtam megint. Gyermekkorom
Otthonába, másfél szobás paneljába,
Oda repültem vissza el,
Ott jártam újra nővéremmel
És édes jó anyámmal. 

Csípős ostorként csattantak szavai,
Nem volt a beszéde meleg és anyai,
Nem is értettem, miért bánik így velem,
Miért oly hideg most és miért oly idegen,
Mint ha nem is fia lettem volna, hanem csak valaki. 

Elkeseredve futottam
A másik szobába át, csalódottan,
Értetlenül állva a dolgok előtt
- Hisz minden szép volt még tegnapelőtt -
Vetettem magam bele az ágyba. 

Fájdalmam fájdalmat szült benne
- Az anyai szív nem erre lett teremtve -,
Odajött mellém és leült az ágyra,
Halkan elmondta a titkát, bár ha
Üvöltött volna helyette velem, 

Az sem fájt volna jobban,
Mint ez a pár mondat, amit hallottam
Tőle, mi szétzúzta lelkemet
- A szavak is ölnek ám, nem csak a fegyverek -,
Nincs sok időm hátra fiam, mert rákom van… 

A fájdalom útja ez: a fültől az agyba,
Onnan le a szívbe, jó mélyre, hadd marja,
Jön vissza a torokhoz, szorítja keményen,
És visszatér az agyhoz, hogy nincsen már reményed,
Majd végén a könnyek ajtaját szélesre tárja. 

Zokogva ébredtem. Így még sohase.
Magzati pózba görnyedve eszméltem
Fel másik valóságból erre a világra,
A gyűrött lepedőt markolászva
Ökölbe szorított kézzel. 

Két év is elmúlt. Közben megnyugodtam,
Álmom ellenére szerencsére anyám jól van,
Bár csontjait idős korára kikezdte az élet,
Mindent megtesz mit kívánok, amit csak kérek,
Nyugdíjasként éldegélnek ketten az apámmal.  

De a holló az ablakon zörget a csőrével,
Baljós híreket közölt egyetlen nővérem,
Anyámnak a tüdején találtak egy foltot,
Két hét múlvára kapott időpontot:
Mennie kell neki kórházba CT-re. 

A múlt ködéből az álmom felsejlett,
Valami már megint szorítja szívemet,
Gyűlnek a keselyűk, most nincsen hátraarc,
Lehet, hogy nemsokára kezdődik a harc,
Addig viszont megérzéseimet űzöm el szüntelen.

Egy reggel felébredsz, és én már nem leszek ott...

Egy reggel felébredsz, és én már nem leszek ott,

Csak az emlékek, a képek, s a mozdulatok,

És a fej újra lejátssza, s a hangulatot

Visszaadja néha tán, de azok az illatok

Elmennek, csak a gesztusok

Ugranak be néha még, és a pillanatok,

Törik meg a csendet, amit majd otthagyok...

Van, mi vibrálóan fáj, és van, ami hevesen,

és van mi szaggat belül, és van, ami sebesen,

de bántóan vágtat át, végig a testeden,

Néha szinte holt vagy és néha még eleven,

De nézel magad elé, bambulsz oly mereven,

Hogy nem érzed az időt, mivel lábujjhegyen

Oson el melletted, hogy terhedre ne legyen...

Egy este lefekszel, és én megjövök újra,

S leheletnyi csókot adok félig rádhajolva,

Megérzed talán? Mert ahogy elfordulsz jobbra,

Mosoly rajzolódik ki selymes arcodra,

Mintha nem is lett volna az a csúnya volna,

Úgy nézlek majd téged belül ellágyulva,

S megvárom a reggelt. Majd elmegyek újra...

Egy hétig tartanak a sebek,

Aztán begyógyulnak.

A törések súlyosabbak,

Meglátszanak a hegek.

A szeretet gyógyít,

A kőfal meg véd.

Egy eljátszott kép,

A hazugság mi volt itt.

Még nehezek az éjszakáim, mert mindig rád gondolok.

Még éberek az éjszakáim, súlyos gondolatok

Hevítik fejemet, éberen tartanak,

A szív és fej páratlan összhangban

Aggódnak érted...

Sötét az éjszaka, de a kedvnél világosabb,

S reggel furcsa módon nem jön még fel a nap,

Hogy áttörje fényével rossz hangulatomat,

Felveszem újra hát téli kabátomat,

Aggódom érted...

Zakatol a vonat – a szívem is így szokott,

Mikor találkoztunk és előtte vártam ott,

Ahol utána sokat még. Milyen jó is volt,

Mikor végre megpillantottalak. Most

viszont aggódom.

Érted?

Vívódások...

Elhagyott. Itt vagyok most nélküle. Mit kezdjek magammal?

Az életem egy célja most szépen megbukott. Kezdjek másik lánnyal?

SZERETNÉL? TUDOD, BUSZ ÉS NŐ MINDIG JÖN MÁSIK.

HA VALAKI TÚL SOKAT BÁNKÓDIK, AZ KÖNNYEN RÁFÁZIK.

Nem akarok. Nem kell más. De mindenki azt mondja,

Megváltozik ez az érzés, mi szívemet most nyomja.

MEGVÁLTOZIK BIZONY. MOST MÉG ROSSZ A KEDVED,

DE HOLNAPRA ELTŰNIK MAJD, IGYÁL! KÉREK EGYET.

Minek igyak, mit segít az? Változtat a dolgon?

Velem lesz, ha felébredek kelletlenül, morgón?

FELETJS! FELEJTSD! HAGYD A MÚLTAT! NE RÁGÓDJÁL RAJTA!

ANNYI VIRÁG VAN A RÉTEN! NÉZZÉL KÖRBE ÚJRA!

Néznék én, de nem megy nekem. Mindenütt még őt látom.

Felfedezem mozdulatban,

Hosszú, fényes, sötét hajban,

Körülnézve őt remélem,

Néha gyorsan fut a vérem,

Mikor jönni, menni vélem,

Nehezen hal meg reményem -

Idő, míg elmúl belőlem. Most még nagyon kívánom.