dorarozsa blogja

Halál májusban

Autópályán mentek. Elöl ült, mert csak ők ketten voltak. Nem beszélgettek, klasszikus zene szólt, ahogy szokott. Erre-arra jártak a gondolatai, ami éppen eszébe jutott.  - Hanyadika van? kérdezte, s  eltűnődött, ezen a napon volt az eljegyzése. Aztán jött a házasság és a gyerek, meg az élet. Kis fájdalom nyilallt belé, hogy nem köszönt el igazán senkitől otthon, olyan gyorsan indultak. Meg különben is, akkor bement a szobába, behúzta magára az ajtót, ő meg már a lépcsőházban volt. Hogy lehet szeretni valakit ennyire, akin nem látszik, hogy viszonozná. Pedig mindközül a legdrágább neki.

Alig volt forgalom, és inkább őt előzgették a száguldók, mert nyugodtan vezetett. Csak a lelke nyugtalankodott, megemészteni, elbagatellizálni a feszültségeket. Csak a következő napokra koncentrált, úgyis megoldja az idő a tegnapokat. De képtelen mindenkinek megfelelni. A kutyát is otthon hagyta. Sok lett volna még azt is sétáltatni, s közben ő meg egyedül lenne? Nem, nem. Már így is bonyolult megszervezni holnapra a délelőttöt és a kora délutánt. Mert számítanak rá a munkában. Szava van ebben a kis közösségben, érzi, hogy tehet még valami fontosat, ami tőle függ. Közéjük is tartozik, ahogy a családjához is.

Nagyon jólesett a meleg fürdő. Végignyúlt a kádban, s közben a nyitott ajtóban figyelte, ahogy készül az ágya. A szép, tiszta ágynemű. A cserépkályha már felmelegedett, a szoba is, de kellett ehhez egy órácska. Megvárta, amíg az autóból felkerült a cucc. Csak pár dolgot kellett kibontani, úgyis viszik majd tovább. Inkább mindent végignézett a szobákban, a kedvenc könyveit, a nippeket, a virágokat – csak a kis ibolya száradt el -, a ruhák a szekrényben a helyükön voltak, a télikabátok is, a fürdőruhák is, a cipők, a kalapok… A meleg víz nagyon kimerítette. Segítséggel is nehezen mászott ki a kádból. Csak egy teát ivott. Valami ment a tv-ben, de semmi nem érdekelte most. Itthon van, a saját ágyában, a sokéves falak között, ismerős a tapéta, ismerősek az illatok, a zajok, a puha kispárna…

A hintaszékben üldögélve figyelte a csellójátékot. Régóta együtt élt a zenével. Valaki mindig gyakorolt, hegedült, fuvolázott, csellózott. És vett egy pianínót, megmondta ám, kire hagyja. Milyen szép és izgatott pillanatokat hozott az életébe a zene, pedig soha nem tudott énekelni. Ebben is ügyetlen volt, kerékpározni sem tudott, a mozgólépcsőre is félt fellépni. Mégis a zene által érzett legtöbbször büszkeséget, a koncerteken, fellépéseken, a diplomaátadókon.Vajon hol vannak az újságkivágások? És a fényképek…A fiókok dugig vannak sok év emlékeivel. Jó lenne átlapozni és emlékezni, újraélni az örömöket. Felállna, keresgélne, de nem bír egyedül. Inkább hallgatja a zenét. A cselló hangja szinte tapintható, mint a boldogság.

Megint kapkodva kellett elindulni, eszébe sem jutott, hogy munkanap ez a szombat, már tegnap is megbüntették a lejárt parkolás miatt. Be sem ágyaztam. Nehezen tudtunk lejönni a lépcsőn. Milyen gyenge lett! Megrémiszt. Úgy ül itt mellettem, csendben, nézi a várost, a folyót.  Dugó van. Mesélek. A tegnapi értekezletről. – Beraktad az imakönyvet? Nem rám figyel, milyen ostoba vagyok! Végre találok közös témát, mi legyen az ebéd. Paprikás krumpli. Kolbász nélkül. Ahogy szereti… Megtöröm, mert nem bírja egyedül, de jóllakik. Hideg van. Fűtök. A kertet majd holnap nézzük meg.

Most egyedül vagyok. Elment a boltba. Egy szobában alszunk, régen volt külön szobám. Éjjelente mindig szólok, hogy szeretnék megfordulni. Egyedül nem bírok. Néha idegesen kel fel, hogy most fordultam meg, de nekem jólesik megfordulni. Újra, meg újra. Mondom magamban az imákat. Néha meghallja, és szól, hogy aludjunk már. Ő nem imádkozik. Olvasni szokott, de most nem is olvas. Valami gondja lehet. Biztosan sok baja van velem. Állandóan együtt vagyunk. Kivitt a kertbe, mikor füvet nyírt. Most tavasz van? Esik, szél fúj, melegítőt ad rám. Nem bírok egyedül felöltözni. Mi lesz velem, istenem. Félek. Elment a boltba. Most egyedül vagyok. Felhívom a mobilját. – Mi történt? – Csak annyira régen telefonáltam, kíváncsi voltam, tudok-e még. 

Mi legyen? Itt a kerekes szék és az autó. Megyünk. Lásd a virágokat, a partot, a vizet. Fagylaltot veszek, csokifagyi, épp belenyalsz. Gyakran megtörlöm a szádat. Epret kívántál, az a vacsora. Megetetlek. Nehéz téged cipelni, pedig alig van súlyod. Szemből a két karommal a hónod alá nyúlok, a hátadon összefogom a kezem. Arcod a vállamba fúrod, szuszogsz, érzem az illatod, meleg, párás és kellemesen izzadságszagú. Soha ilyen közel nem öleltelek magamhoz korábban. És ilyen hosszan sem. 

Miért vagyok itt? Istenem, segíts. Egyedül vagyok megint. Ledobtak az ágyra, a falnak estem, szemembe csurog a vér. Várok és imádkozok. 

Hoztam epret. Csak egy szemet legalább! Ülök a kétágyas szobában, és nézem az üres, kitört lábú ágyat. Nézem anyám plezúros arcát. Fogom a kezét. Csend van. Nem értem, mi történik velünk. Az ajtót nézi. Mindenkiről beszélek, aki nincs itt. És végül a templomról, a szeretett templomáról, ahol ma este egy különleges kóruskoncert van, fuvola szólóval. Igen, ő fog fuvolázni, a szószékről. A lepecsételt angyal. Egy csodatévő szentképről szól. És az angyal lejön a földre. Emelné a paplant: - akkor menjünk, hallgassuk meg… Nem lehet. Nem lehet, nyugtatgatom.

Pedig menni kell.