dobosigyorgy blogja

Vártam már én reád,
sok hosszú éjen át,
érezni átölelsz,
szeretni tégedet.

Vágyamnak tengerén,
kértem,hogy itt legyél,
maradj Te énvelem,
ne távozz kedvesem.

De most nem álmodom,
szorosan átkarolsz,
érzem a csókodat,
nem röpke pillanat.

Tart ez sok éven át,
még harminc év után,
maradj csak itt velem,
Te vagy az életem.

Még mindig érzem ám,
heves szív dobbanást,
és ahogy átölelsz,
a két szív egybekel.

Ez most oly jó nekünk,
hogy együtt élhetünk,
még mindig szenvedély
és sosem szenvedés.

Nem lehet nélküled,
boldog az életem,
míg párban élhetünk,
ám csak így jó nekünk.

Jön az ősz majd elmúlik
és a hó is lehullik.
Utána meg itt a tavasz,
Újra nyár lesz,meg is marad.

Ezen a napon
nem jön az ihlet,
fejemben járhat
száz féle ötlet.

Nem tudom őket
én sorba rakni,
agyam helyén van
 egy lyukas zokni.

Most mit is írjak,
tudja a fránya,
nem írok semmit
vigye a kánya.

Eszembe jut majd
egy újabb ihlet,
nem kever össze
semmilyen szörny sem.

Azok a szörnyek
már messze lesznek,
fejemben arra
már rendek lesznek.

Lassan múló nyarat
már az ősz felváltja
Sok színű falevél
hullik a járdára.

Szép fényes napsütést
takarja a pára,
nem látni majd messze,
a köd gátat támaszt.

Jó meleg reggelek
lassan el is múlnak,
köddel szőtt hajnalok
akkor előbújnak.

Negyven fokos meleg
nem is lesz már délre,
örülünk a húsznak,
meg kis napsütésnek.

Nem lesz majd este is
tízkor lám világos,
hamar kell nyúlkálni
az esti lámpáshoz.

Rövid napoknak is
meglesz az előnye,
hamarabb jutunk tán
esti pihenőre.

Őszi éjszakákban
gondolatok szállnak,
milyen csodás is az,
ha eljő a másnap.

Éjjel mikor arra ébredsz,
esik eső szerte széjjel,
a kismadár bőrig ázik,
nem tud bújni jól megfázik.

Jött egy ember megsajnálta,
betette őt a kabátba,
hazavitte melengette,
betegségét is elűzte.

Megszáradt lám szegény árva,
szép hangjával meghálálta,
és a gazda arra ébred,
neki szól reggel az ének.

Kis pacsirta szépen dalol,
jól hallatszik sok hajnalon.
nem szegényke,nem is árva,
ezt örökké meghálálja.