Varázsmese

Volt nékem egy varázstükröm,
se nem csúnya, se nem szép,
amikor én belenéztem,
mindig kék volt ott az ég.
 
Ott minden rossz jóra fordult,
nem volt hiba sohasem,
így kis fáncsi ha elveszett,
nem félt már, hogy este lesz.
 
Eltűnt ő a nagy erdőben,
de nem maradt egyedül,
volt már nagyon sok barátja,
és akkor mind megkerült.
 
Vigyázott rá mókus, róka,
meg a kicsi denevér,
kikísérték az erdőből,
így hát gyorsan hazatért.
 
Megörült az anyukája
és a többi kisgyerek,
játszottak is nagyon sokat,
lám, egyszerre este lett.
 
Leültek, hogy vacsizzanak,
mindenkinek sok jutott,
még a róka is jóllakott,
nem kergette a tyúkot.
 
De azért kis desszert jutott,
kaptak egy kis mazsolát,
a róka azt zsebre rakta,
hogy maradjon odaát.
 
Másnap reggel mind felkeltek,
játszott is a sok gyerek,
a róka is megérkezett,
aztán szárnyra kelhetett.
 
Mert a kicsi elefántok
úgy játszottak ővele,
ormányukkal nagyot fújtak
és a róka repkedett.
 
Vigyáztak ám már annyira,
semmi baja ne legyen,
csak lassabban fújdogáltak,
fékezője meglegyen.
 
Szépen landolt így a róka,
aztán gyorsan elszelelt,
mert ebből a nagy játékból
neki ennyi megfelelt.
 
De erre a nagy zsivajra
mókus is megérkezett,
dobott is már ő a fáról
makkot, meg kis levelet.
 
Így játszottak aztán tovább,
mindenki elfáradott,
ebédeltek, és utána
alhattak egy jó nagyot.
 
De ez az én varázstükröm
elmondott még sok csodát,
a többit is elmesélem
játsszatok most csak tovább