Mikor leveti köntösét

Mikor leveti bő köntösét a hajnal,
kalapját magasan az égre repteti,
fennakad kiflijén a hatalmas Holdnak,
szemeit csendesen álomba tereli.
 
Köntösét sietve dobja most utána,
mi tőle már szürke felhők közt lemarad,
repül tovább egymagában szomorúan,
egy pillanatra ad a Napnak sugarat.
 
Lesz is vidáman, derűsen ragyogó reggel,
madarak adnak lelkesen szép hangokat,
a Napnak átlátszó vékony kis ruhája
szemeknek ad újabb daloló álmokat.
 
Álmodozó, furcsa kis nappali fények,
elveszik bennük sok hamiskás gondolat
és mosolyszemével nézi odafentről
bújik a hajnal,ébreszt újabb sorsokat.
 
Úgy vigyázza hajnalnak gyönyörű lelkét
és csendesen visszaszáll eldobott köntös,
de jóságát a Nap meg sem égetheti,
szomorú fény szemét lecsukva elköszön.