dobosigyorgy blogja

Nem kaptam én jó éjt puszit,
alhattam is egyedül,
hogy mi történt az éjszaka,
számomra ki nem derül.
 
Fel ébredtem már hajnalban,
kereshettem, hogy ki vár,
mert nem ébresztett úgy senki,
mint a Csipke Rózsikát.
 
De ágyamnál nem volt senki,
így nem látott senki sem,
fiókomból nasi fogyott,
most azt el is ismerem.
 
Elmarad a fogyókúra,
hiába is akarom,
ha csukva is van a szemem,
megtalálja a karom.
 
Végül a fiókom üres,
nincs is benne semmi sem,
távozáskor üres zacsit
a kukába kiviszem.

A gyermek kér enni,
ha van még kis kenyér,
zsírt is vesz még hozzá,
mit szekrényen elér.
 
Más talán nem is jut,
de néki az elég,
ha felnő majd jobb lesz
élteti nagy remény.
 
Az anya dolgozik
de keveset keres,
kenyeret nem sokat,
és kis zsírt is vehet.
 
Húst csak a polcokon,
boltban még nézheti,
vajon a szájába
mikor is veheti.
 
Éhezik Ő sokszor,
de gyermeke soha,
vajon ki bünteti,
hogy sorsa mostoha.
 
De eljön az idő
és hús is jut talán,
talán még előtte,
mint viszi a halál.

Visszajövök száz év múlva,
megnézem, hogy mi van itt,
lesz-e vajon könyv a polcon,
régen sok volt, nyoma sincs?
 
Jó emberek lesznek vajon,
mindegyik nem szörnyeteg,
olvassák- e verseimet,
vagy kidobják, mint szemetet?
 
Emlékezni fognak énrám,
és olvassák versemet,
álmodozom én most arról,
de mindenki elfelejt.

Milyen furcsa ez a világ,
a jövőről álmodom,
de én híres úgysem leszek,
azt bíz én nem láthatom.

Nemrég még
 szárnyaló hajón
 kapitány voltam,
 ma csak
 egy süllyedő hajó,
 kit a kapitány
 elhagyott.

Fogy már a bizalom,
fogy már a hitem,
bármit is kaphatok,
talán majd viszem.
 
Lehetnek szépek is,
lehetnek rosszak,
van még mi lelkesít,
tán jót is hozhat.
 
Bizalom hittelen,
szárnya is törik,
van már mi képtelen,
egekbe lövik...