Féltelek és védelek

Féltelek!
Ha süt a Nap,
vagy ha felhő takarja,
mikor a szívedben érzed,
hogy múlik a nyár.
Védelek!
Nem érző múló szenvedély,
mikor a szíved gyötri,
s magány járja át lelked hajnalát.
Búcsúzna, de nem kér már
semmit, csak csendet, mi
vigyázza éjnek dallamát.
Féltelek!
Hogy más akarnál lenni,
s elvetni régi múltadat.
Csillagok romboló zenével
zúznak éjen, s nappalon,
ahogy a lelkedben kúszik a semmi,
söpri benne a magányt.
Csalogat vissza ha lehet,
de így is múlik a nyár.
Védelek!
Hideg őszi széltől,
ha távolról is küldöm fényes csillagot,
mely melegen tartja a szíved,
érzed a lelkem mindig megvan ott.
Féltelek!
Ha nem érzed védő lelkeket,
kik nem hagyják szenvedni
a vérző szíveket, mikor
felhő takarja nappalt s éjszakát,
tengerkék színben pompázva
múlna, végtelen magány.