Klaudia hangja
Lepkelap mamának
Pillangó, pillangó,
festmény is lehetnél,
szivárvány szárnyadon,
képeslap, ajándék.
Libbenő szép virág
hívlak és küldelek,
messze a nagymamám,
vidd neki híremet.
Adj neki sok reményt
pirosat és sárgát,
Vidámítsd életét
takard le az árnyát.
Unokák kis hada
kívánja e szépet,
hasson rád szózata,
s adjon egészséget!
Hiányra feszítve
Elvérzett a várakozás.
Szív és test önfeladása.
Már nem számolom a napokat.
Lenyelem hiányodat.
Könnyet s alkoholt iszok rá.
Mindent megemésztek.
A felsorakozott üvegek
díszei konyhaszekrényemnek.
Pezsgőt szemeidért ittam.
A vörösbor volt az ajkad.
Mámor a tested, mely megrészegített.
Nem tartom számon, fantázia volt-e
vagy való a hol és mikor.
Kapaszkodok a felém dobott percbe,
mint lovas a gyeplőbe.
Néhány ujjbegyni betű
napi eledelem.
Már nincsenek kérdőjelek,
sem kedvelős kezek.
Régen vállaimon doboltad
a helyes betűnyomást.
Fölém hajló tekinteted
hívott, s én imákban feleltem.
Magam vittem feléd, amit kértél,
de vitorlád tovaùszott a széllel.
Csak mások susogtak kegyetlenül
a hátam mögött válaszul.
Hát mit akartál, mondd?
Hány éve hordozom már
felkiáltójeledet!
Pedig csak vonal nélküli pont volt.
Három érdek-es fekete pont...
Szerény remény
Régen még jó voltam magamhoz,
önérzet súrolt a halálhoz,
megkarmolt, de nem ölt meg,
sebem szív alatt viseltem,
néha megnyílt, s alvadt vérrel
beterítette az eget.
Az ellopott órákban
nem fér el a fájdalom,
a boldogság puzzlejét
egyszer talán kirakom.
Szókardokkal nem harcolok,
ölbe ülve hozzád bújok,
csak egy kicsit, nagyon picit
szeress még egy évben kétszer,
én azt szépen összegyűjtöm,
lélekplakátra ragasztom,
és mindenhol eldicsekszem,
megérte a megszületést
az örökbe kapott szeretés.
Támasztó
Nyugtalan gyermek és
nyugodt felnőtt,szembekötősdit játszunk szavakkal.Kendő a képa nagyok világában,s tükör az arca kicsinyek között.Tetteim közülkihalászod a fogbaszorultdarabokat,s köpéssé válok, ha nyálnak akarsz.
Megkapaszkodtál egy földön álló lábban,s az öreges fej bölcsességével takarózol.Félsz haláltól s magánytól,mint én az ujjaim közülkicsöpögő időtől.
Egyformák vagyunk:menekülők a térben.Ki országot vált a megváltásért,ki szoknyákat cserélget.Azt hisszük, legyőzhetjüka világmindenséget.
Ítélet
Partra vetett halként
vergődnek a napok,
tátog a kiszabott idő,
már nincs bocsánat,
nincs feloldozás,
arcod sötét holdként
lebeg az űrben,
és nem hiszed,
hogy lesz valaha
feltámadás.
Elhalkulnak a szavak,
elzáródnak a csapok,
s te szemek nélkül
nézed a lélek lapjára
nyomott pecsétet,
mely álmatlan éjek
tintájából kevert
aláírt kilakoltatás.