Klaudia hangja

Kín vizébe merültek a napok.

Villámként cikázott a múlt.

Emlékek szilánkjai lyuggatták rojtosra az eget.

Csillagok örvénye a holdtalan éjben.

Elmerült minden súly.

Kitisztult jövőt tartok a markomban.

Átlátszó már a tájra lehelt köd is. 

Fényre lépve új világok virágai illatoznak.

Isten tenyerét vállaimon hordom.

Borù

Meghalt a fény. Elejtett.

Árnyék teríti be testemet.

A fák ágain pókhálón csüng a csend.

Holdarcod eltűnt a fellegek mögött.

Éj szaggatta szét az álmokat.

Bort könnyeznek a falak.

Ordas fogak rágják létem.

Megöl a nincstelen idő.

.

Rùgkapálva akartalak kitaszítani magamból,

de ottfelejtettem szívemet a zsebedben.

Legközelebb keresztbe teszem 

kezeimet a lelkemen, 

hogy ne vihesd magaddal.

Már éberen vigyázok a legsùlyosabb szóra, 

nehogy hozzád guruljon, 

mint egy mérgezett alma,

 melybe végül mindig én harapok bele.

Hullanak a falevelek, 

mint fejemre az évek.

Avar alá kerül a szívem is.

Ráncosodik a fák teste,

 megőszülnek a mezők.

Bùcsùzik az idő.

Beletörődünk mi is

a hozzánk hidegülő elmùlásba.

Megalkuvások királya vagy.

Felzavartad a tiszta vizeket,

és tó helyett pocsolyában úszol.

Százszorszéped helyébe

keserűlaput szakasztottál.

Öntözgeted álmod magját, 

hátha szárba szökken,  

és virágkelyhébe bújtat a boldogság.

Áltatod önmagad. 

Lelked emlékekkel puhítod,

hadd ne kérgesedjen a szív.

Betonúton lépdelve félsz,

hogy elfogy a jövő előled.

Másznál, kapaszkodnál a mába,

de lehúz a szemeidbe ásott tegnap.

Napjaid sodornak, 

de élned nem lehet.

Fájdalom folyik ereidben

gyógyíthatatlanul.

Sorsodra hagytad magad.

Úgy teszek, mintha nem értenélek,

ilyenkor mindig mellébeszélek.

Valami tetszetőset mondanék,

ami áttöri a falakat,

és nem kilométereket szalad,

hanem levegőn hintázik,

vagy megragad, mint cipő 

a nedves homokban,

megbabonáz, mint a csók,

és csoki zamata a szájban,

elámít, mint levelek hegyén

harmatcseppben a szivárvány,

vagy alkonyi fény a láthatáron,

és úgy hasít, mint szél a reggelt,

nyomot hagy, mint havon fekvő test,

és betakar, mint egy szelíd árnyék.

De csak egy halom üres hanggubó

hagyja el ajkam sután,

és már én sem tudom,

akartam-e mondani valamit.

Hogy is érthetnénk így egymást?