Klaudia hangja
Ha eljönnél...
Eső koppanása ablaküvegemen.
Síró felhők mögött ott nevet az Isten.
Ajtômat kitárom, akarom hallani,
könnyek mögé űzve hogyan kell mulatni.
A jelen nem más, mint zokogó égbolt,
az óra is megállt, merev lett, mint rég holt.
Az évek kanyargós ùtjain járva,
sebes lett a mùlt, és a jelen árva.
Ha szívemet fehérre moshatnám tebenned,
sorsomat kristállyá formálná a lelked.
Tőled csillámtisztán ragyogna a remény,
mint tenger tükrén a mosolygó napfény.
Kitárt ajtóval várnálak, ha jönnél.
Vacsorát Neked álmaimból főznék.
Örömbor pirulna majd az asztalomon,
s vágyakból szőve takaró ágyamon.
Érintéseim mind kivasalnám Neked,
simogatásaim adnám Rád, ha kéred.
Ha eljönnél hozzám, építhetnénk várat,
mely akkor sem dől le, ha az idő várat.
Szépség takarója borítaná testünk,
sikollyá oldódna izzó leheletünk.
Gyertya lobogása szemünkben táncolna,
s csókban növekedne ajkaink rózsája.
Virágba borulna majd a várakozás,
szivárvány színekbe öltözne a világ.
A szembe simulna mindaz, ami szépség,
Estéknek magányát oldaná egy emlék.
Ha eljönnél hozzám, semmit nem bánnék,
Elmùlásainkra nem vetődne árnyék.
Emlék
Erőre kap a vágy, mint
egy lágy vers, amikor írják.
Nem szavak tömik, duzzasztják,
s mégis szavakat virágzik
az éj barlangjába rejtve,
mikor árnyékot vet emléked arcomra.
Mosolyod elidőz szememben,
s alakod elmémbe ölelem.
Segítő kezedre néztem régen.
Diák, ki melegedni tanult télen.
Az idő piacán nem cserélt gazdát,
csak aludt a szépség a szívben.
Felébredt s te nem is láttad,
hogy fénnyel csodál az ajkam.
Léted láncra fűzve bennem,
lényed csuklómon viselem.
Szelencébe zárt titokként ragyogsz
bùs nappalon, holdnélküli éjben.
Nem kulcsolhatom testedre a karom,
s nem simulhat lelkedre sóhajom.
Mit vétett a sors ellenem vagy értem?
Ki vagyok én, h. felülírjam?
Tévedés mùltam, s tévedés a jelen.
Ha csókod ízétől ágyamra borulva
hazaálmodnám magamat Veled...
Isten, takard el a szemed és engedd!
Játsz-szó
Nemlétező térben,
időtlen időben,
találkozunk s leszünk
együtt a nemlétben.
Távolból a szavak
közelebb kerülnek,
kézenfogva egymást
testeket öltenek.
Édesen, pirosan,
mint almák a fán,
ajkakra várva,
érintésre hullva,
kígyó sziszegéstől
ölbe gurulva.
A rejtett értelem
porhadó csontváz,
a lebegés örök
betűin nincs máz.
Játsszon a nyelv,
mozogjon az ujj,
gyűljenek a szavak
a nemlétező térben,
az időtlen időben!
Don Juan-portré
Autója ülésén egy szeszélyből szakított
szomorùfűz ágát szállította a sivatagba,
ahol nincs oázis. Halálra ítélte a szerelmet,
és elültette oda, ahol semmi nem táplálhatja.
Üres szavakba rejtett szenvedésre
akart dzsesszruhát erőltetni:
ordító zongora és nyüszítő beszéd
közé feszítette a közöny hálóját.
Megalázkodva hùzódtak vissza a könnyek.
Székhez lapult a test és az értelem.
Élvezetet akart, ezért kapart és tiport
el minden érzékenységet.
Elszáradt az érzelem kezei között.
Szemeiből gőgös vadság ordított,
és szótlan szájára ráfagyott
egy öntelt és sötét mosoly.
Láss még
Hallod, hogy sikít a kín?
Látod, hogy karmolja ráccsá
az arcot az álmatlan éj?
Érzed, hogy görnyed a hát
a megvetés keresztje alatt?
A percek rágósak, az idō nehéz,
kukacok háza lett létem,
és te nem segítesz már.
Figyelmed nem nekem oltár,
szavad nem nekem szentség.
Hangod elfújta a szél.
Könnybe borult a világ.
A csillagok térdre esve hívnak,
de nincs füled hallani,
nincs szemed látni!
Mindent szívedbe csomagoltál
és visszavetted másnak.
Hát nem érted, hogy a félelem
emelt falat kettőnk világa közé?
Nem ismered a vágy gödreit
és a lélek esendőségét?
Engedd hozzám érni magad.
Hadd, kérdezhessek az élet
végességére való tekintettel.
Add tudtomra, hogy vagy,
és látsz még néha engem.
Hallgass meg, hallgass!