Klaudia hangja
Gyerekkori látomás
Nem volt tettes, csak a sorsok torz játéka
ütött emlékek zord falába szegeket.
Talán átültetésre váró szervezet
lett az idő minden sötét tápláléka.
A fejsze akarta a felszeletelést,
nem a te könnyeidet sírta az asztal,
gyerekkorok rádrakódott bánatával
a félelem nyújtotta a megbékülést.
Szerepeket cserélget a kimúló csend,
kitölt minden esővel telesírt vázát,
ahova temetted Istenednek vázát,
és szégyenkezve kiált rád a döbbenet.
Elsimult minden hullám, nem bánt a vihar,
a feledés iskolájában a padok
nem egymás mögé sorakozott torlaszok.
Szét-szór-va fogadnak magukba a habok.
Tisztító akarat
Alámerülni ájultan, mezítelen,
bóják jól öltözött hada nem intelem,
felszínen lebegnek mind, akik riadtak,
a szeretni félők holt szoborrá fagynak.
Mélység örvénye markolva magába húz,
mozdulatlanul süllyed, ki álmokban túsz.
Az életkereső önmagát megadva,
megváltás reményét láng szívének adja.
Izmos uszonnyal tör vadászó tűz alak,
megragad, nem enged, csábítása harap,
szorító ölelése megszentelt csuha,
az áldozat buborék-sikolya a kupa.
Összegömbölyödő búvár e szerelem
egymásba lángoló tűz gyúl a szemeken.
A beteljesülés fénylő irányt szabott,
áldozatnak vágya fénynyalábra váltott.
Örök körforgás a merülve avatás,
tisztítótűzre lobban minden akarás,
csak aki elfogad, kaphat majd és adhat,
emelkedhetnek a zuhanásra bátrak.
absztraktkövér akt
sínekre fekszenek a tervek
vászonra várnak aranyecsetek
párnaduci ujjakkal érintik a fényt
és festékkel ölelik magukhoz a kéjt
matracra hasal renyhén a háj
hiúságba merülő modelltáj
színekké simulnak pillérei
dimbesdombok és erdők tükrei
ruhátlanul e műremek
mint kocsonya megremeg
de struktúrák kavalkádján
a gyönyör még sorban áll tán
az arányokra ráömlő hajak
és palettára szelídülő alak
lesz megcifrázott dáma
és pecséteknek torz hatványa
Szaggatott öröklét
nem akarok szüntelen
éke lenni pilládnak
hol sírások csatáznak
mint ásás a földeken
fagyott égitesteken
kitakarva toldottan
minden bájtól fosztottan
mi maradna belőlem
elkallódva álmodban
dadogó rés alkonyban
minden sarkadnak sebén
tapasz minden szögletén
tekinteted deresén
rína halkuló zeném
nem akarlak szüntelen
gyémántod ha hordanám
egyszer sárba fojtanám
kétely kárpitpárnáján
lennél a vérző bálvány
csiszolva múló parázs
elhervadna a varázs
Rácsok mögött
Adást és vételt tologatsz,
míg tollhegyen fogant megvetést szórva
az értelem létezését húzod karóba.
Szerteszét hulló képed venyigéiből
a semminek fonsz kosarat.
Tudtad, hogy aki kilép önmagából,
a bohócnak nemcsak piros orrát látja
a röhögés porondjára állva?
Tudtad, hogy minden festett mosoly
alatt állkapocs csak a móka?
Dünnyögés sokasága fon körbe
és nyárssá tépett hangulatok
feszegetik tiszta látásod.
A lakatok csörömpölését
csokorba kötötted a hiánynak.
Elvetéssel és tagadással
dobálod önmagad hangját,
embernek sok maradtál,
de árnynak kevés vonalad már.
Mi lesz, ha rádkattan a fémzár?