Klaudia hangja

a galléros dombok öltönyein házak
mocorognak az esti horkolásban
én minden hidegben téged látlak

tornácok vacognak bezárt kapuk mögött
a gyerekzsivaj zivatarokba öltözött
mindig téged hallak fagy és csend között

kabátjukat merengve vetkőzik le a fények
posztópokrócba burkolóznak az éjjek
a sötét érdes bőrén is téged érezlek

a csillagok szégyenlősen pislákoló gyertyák
nappalokra épült sírok keresztjeit tartják
ágakból álló ingák a te árnyad ringatják

Mint akiből minden kicsoszog,
ormótlan túrja cipőm a sarat,
nincs nyoma a gyalogos szónak,
s lépésekben az idő vánszorog.

Lélekbe burkol a pillanat,
de félek, cseppfolyós illúzió
minden, miről hittem, arca volt,
hideg ajkakon átlátszó pára.

Szétzúzott kő a talpak alatt,
kísérőként árulja a jövést.
Ki megy, ha senki sem érkezik?
Időtlenné foltoznám az utat.

Szétmálott a perc, a világ jég,
virágmagnak sincsen egy hely benne,
sötét barlangban a lét telel,
kihunyt tűz az emberek rőt helyén.

Ujjlenyomatokból összeálló forgatókönyv.
Kicsik lettek a sistergőn guruló percek.
Úgy kaptam utánuk, mint ki szélfútta
kalapja után rohan üres tereken.
Az érkező fogasra akasztotta szívét.
Megkövült a levegő, amikor belépett.
Zavart hímeztünk cifrává szép szavakkal.
Tekintetünk falnak csapódott és lehullt,
szétfolyt, mint olaj a fazék alján.
Porlepte maszkok alatt kerestük
arcainkra vésett ráncainkat és
alkoholból szőttünk dialógust.
A múlt szétfoszló, kinőtt pulóver tán,
szorít és rövid, jó lenne levetni már.
A jelen koccintó borospohár,
ha megürül, lehúzzák a függönyt.
Taps után hazaindul a továbbgondolás.

Botladozás. Önmagára esik az esés.
Önmaga lökésétől önmaga ölébe.
Tán elejtették? Elejtett?
Várni rendületlenül a felemelésre.
A felemelkedéshez szokott szárnyakra.
Talán szól még. Körmölné a csendet.
Összeszorított fogakkal varrogatni
a réseket közöttünk. Palást lesz tán.
Borító. Esetlenségem mozdulatait
égtekintete kegyelmében keresem.
Meglelem benne balgaságom portéját,
vagy átfestette már poros lepedővé?
Nem, nem tanúskodhatok szavak és anyag
zuhanásának sebességét mérve!
De mégis. Hogyan gyúrjam egybe lényeink
maradékát? A tévedések nem galambok
elé szórt felcsipegethető morzsák.
Kövekkel kirakott utakon igyekszem
felé, de csak távolodnak csetléseim.
Porszemekbe ütközik a lépés.
Minden akadály. Hinta mozgása
minden kapcsolat: előre-hátra,
lök-húz, lök-húz
ÁLLJ,
kiszállás!

Megfosztottak sejtjeimtől,
elvitatták hős hitemet,
lehorgasztott büszkeségtől
szürkülnek már az idegek.

Hova lett a szent akarat,
rég rámaggatott szerepek?
Múltamat is zsebrerakta
az elhamvadó szeretet.

Kínál tárgyat, mi nem rebeg
szép szót, sem ígéreteket,
csak garasok érintése
mar belém mélyen sebeket.

Blaszfémia lett minden szó
imának álcázva magát,
dacból fonja az utazó
zuhanásához fonalát.

Éjek himnusza is másé,
sötétbe rámázott világ,
a szózat is gyászjelentés,
kövek közé nőtt vadvirág.

Hantokba löktek jogokat,
lelepleződtek a vágyak,
burjánok közt és pad alatt
sose keresd az álmodat.

Ünnepi díszek tükrében
nem lelik maguk a fények.
Csak pénzért adhat meleget
az angyal a fagyos télnek.