Zavar

Úgy teszek, mintha nem értenélek,

ilyenkor mindig mellébeszélek.

Valami tetszetőset mondanék,

ami áttöri a falakat,

és nem kilométereket szalad,

hanem levegőn hintázik,

vagy megragad, mint cipő 

a nedves homokban,

megbabonáz, mint a csók,

és csoki zamata a szájban,

elámít, mint levelek hegyén

harmatcseppben a szivárvány,

vagy alkonyi fény a láthatáron,

és úgy hasít, mint szél a reggelt,

nyomot hagy, mint havon fekvő test,

és betakar, mint egy szelíd árnyék.

De csak egy halom üres hanggubó

hagyja el ajkam sután,

és már én sem tudom,

akartam-e mondani valamit.

Hogy is érthetnénk így egymást?