Kirekesztés

Tapintatlan karmok
arcára csapták az ajtót.
Hiába vérezte fel öklét
az acéltömb dörömbölése,
a könnyek sem fordítottak
kulcsot a zárban.
Nem volt bebocsájtás,
se jelen, se múlt, se jövő.
Az emlékeket szétszaggatta a kilakoltatás.
A Dunába dobatott minden arcrándulás.

Hogyan lehet így tovább gondolni,
azt, mi soha nem létezett,
amire a fantázia már kevés?
Hogyan lehet egymásba fűzni a pillanatokat,
könyvbe kötni a mondatokat?
A ma igen, holnap nem igéit
hogyan lehet tovább ragozni?
Elálmodtad a hamis valóságot,
a reményt, az ajtótárulást!
Marad a hiány kapunyitása
és borzas eloldalgás...