Klaudia hangja

Rùgkapálva akartalak kitaszítani magamból,

de ottfelejtettem szívemet a zsebedben.

Legközelebb keresztbe teszem 

kezeimet a lelkemen, 

hogy ne vihesd magaddal.

Már éberen vigyázok a legsùlyosabb szóra, 

nehogy hozzád guruljon, 

mint egy mérgezett alma,

 melybe végül mindig én harapok bele.

Hullanak a falevelek, 

mint fejemre az évek.

Avar alá kerül a szívem is.

Ráncosodik a fák teste,

 megőszülnek a mezők.

Bùcsùzik az idő.

Beletörődünk mi is

a hozzánk hidegülő elmùlásba.

Megalkuvások királya vagy.

Felzavartad a tiszta vizeket,

és tó helyett pocsolyában úszol.

Százszorszéped helyébe

keserűlaput szakasztottál.

Öntözgeted álmod magját, 

hátha szárba szökken,  

és virágkelyhébe bújtat a boldogság.

Áltatod önmagad. 

Lelked emlékekkel puhítod,

hadd ne kérgesedjen a szív.

Betonúton lépdelve félsz,

hogy elfogy a jövő előled.

Másznál, kapaszkodnál a mába,

de lehúz a szemeidbe ásott tegnap.

Napjaid sodornak, 

de élned nem lehet.

Fájdalom folyik ereidben

gyógyíthatatlanul.

Sorsodra hagytad magad.

Úgy teszek, mintha nem értenélek,

ilyenkor mindig mellébeszélek.

Valami tetszetőset mondanék,

ami áttöri a falakat,

és nem kilométereket szalad,

hanem levegőn hintázik,

vagy megragad, mint cipő 

a nedves homokban,

megbabonáz, mint a csók,

és csoki zamata a szájban,

elámít, mint levelek hegyén

harmatcseppben a szivárvány,

vagy alkonyi fény a láthatáron,

és úgy hasít, mint szél a reggelt,

nyomot hagy, mint havon fekvő test,

és betakar, mint egy szelíd árnyék.

De csak egy halom üres hanggubó

hagyja el ajkam sután,

és már én sem tudom,

akartam-e mondani valamit.

Hogy is érthetnénk így egymást?

Elvérzett a várakozás.

Szív és test önfeladása.
Már nem számolom a napokat.
Lenyelem hiányodat.
Könnyet s alkoholt iszok rá.
Mindent megemésztek.
A felsorakozott üvegek
díszei konyhaszekrényemnek.
Pezsgőt szemeidért ittam.
A vörösbor volt az ajkad.
Mámor a tested, mely megrészegített.
Nem tartom számon, fantázia volt-e
vagy való a hol és mikor.
Kapaszkodok a felém dobott percbe,
mint lovas a gyeplőbe.
Néhány ujjbegyni betű
napi eledelem.
Már nincsenek kérdőjelek,
sem kedvelős kezek.
Régen vállaimon doboltad
a helyes betűnyomást.
Fölém hajló tekinteted
hívott, s én imákban feleltem.
Magam vittem feléd, amit kértél,
de vitorlád tovaùszott a széllel.
Csak mások susogtak kegyetlenül
a hátam mögött válaszul.
Hát mit akartál, mondd?
Hány éve hordozom már
felkiáltójeledet!
Pedig csak vonal nélküli pont volt.
Három érdek-es fekete pont...

Régen még jó voltam magamhoz,

önérzet súrolt a halálhoz,

megkarmolt, de nem ölt meg,

sebem szív alatt viseltem,

néha megnyílt, s alvadt vérrel

beterítette az eget.

Az ellopott órákban

nem fér el a fájdalom,

a boldogság puzzlejét

egyszer talán kirakom.

Szókardokkal nem harcolok,

ölbe ülve hozzád bújok,

csak egy kicsit, nagyon picit

szeress még egy évben kétszer,

én azt szépen összegyűjtöm,

lélekplakátra ragasztom,

és mindenhol eldicsekszem,

megérte a megszületést

az örökbe kapott szeretés.