Klaudia hangja

csak úgy akarlak magamban tartani
mint ködök a lepel fátyolát
képek az emlék hatalmát
mint gyümölcsök édes ízüket
ahogy erdők őrizik lelküket
bús éjszakák a csendjüket

csak azt szeretném nekem add
amit a bolygók a naptól várnak
amit az örömtől kér a bánat
szivárványtól áhít az ég
igazgyöngyöktől egy nyakék
álmodó hangodból a békét

csak azt kérem úgy láss engem
mint füvek a lelkes nyári záport
ahogy hegyek a vízmosásban a port
a várost nézik ablakból a szobák
a csókok a mézek édes ajakát
testeden simogatásom sóhaját

Száguldás mámorával küzdünk,
az utak hosszanvasalt lepedői
dübörgés kerekei alá fekszenek.
A fák hajlongó alagútjai
elrejtik majd visszaadják az eget,
falak futnak sápadtan hátra
teret engedve a rohanásnak. 

Néha megcsap a félelem ostora,
belémhatol és rámtelepül
a mindent elhagyás iszonya,
ahogy a tárgyak kiszaladnak
az ablakrámába keretezett képből,
peregnek és változnak a színek,
mint egy felgyorsított némafilmben,
ahogy a gondolatok űzik egymást
az idővel dacolás pillanatában.
A gyors haladás előtti meghajlás
térdre kényszeríti az elmenőt is,
a villanyoszlopok és szélkerekek
egymásnak lesznek stafétái,
amint követik egymás sablonjait.
Már nem tudhatom mi jön velünk
és mi marad magában,
hogy mi mozdulunk vagy a látvány.
Egymásba mosódik táj és suhanás,
és nincs közel és nincs távol sem,
összekúszálódik az idô a térrel,
mélyebbé mélyül a homlokráncolás,
és elhatalmasodik a fájó felindulás,
az örök utazók felismerése,
az örök bolyongóké,
akik elejtik a múltat,
az arcokra írt szókat,
és nemcsak a sajgó tájat,
az öröklétben bújó házat,
a gőzölgő levest az asztalon,
a faliórát a fehér falon,
elhagyják a bozótokat,
az útmenti sáncokat,
az emlékbeszőtt bogáncsokat,
az ízeket és álmokat,
cserélgetik a vágyakat,
mert az útak mérföldjeit őrzők
lelkében lelnek otthonra a gödrök,
de a horizonton sem találnak temetőt.

Ülsz a szobádban rendületlen,
föggönyöd is behúzva tán,
fénybe látni nem kívánsz,
nem vonz az utcák élete,
a madarak víg pletykáját
talán sosem hallgatod meg.
Attól félek, megavasodsz,
mint a télire eltett befőtt,
s ha a penész zsenge virágai
felütik homlokodon zöldes mosolyukat,
és kárörvendően kóstólgatják
poshadozó gondolataidat,
üvegedben azt mi ehető
mentsd ki gyorsan a napra,
és amíg még nem késő,
kanalazz a borúra szebb tartalmat,
mert könnyen megtörténhet,
hogy magad végleg bentfelejted,
és ha az ősz hozzád beköszönt,
és eláraszt a panaszlevélözön,
börtönödből többé nem szabadulsz,
kint és bent fogollyá idomulsz.

súlyodtól rendre megfosztod magad
mint fellegekből pilinkéző
el- és kioldódott kis csomag
fakuló fényed úgy teszed le lábaihoz
a szomorkodó napnak olvadáskor
sajnálkozik s nézi lehullásod
néha szótlanul magánál tartani
kívánhat máskor földre borítani
de félúton nincs megállás
fent és lent alá és fölé
járják táncukat a vívódásban
kapaszkodnál tán a magasságba
ki elereszt s ledob a mocsárba
nem tudod ki lehet megmentő
megmentett te vagy-e vagy ő

hagyjuk a sorsot saját sorsára
rá se hederítsünk a balga világra
ki zuhanni akar ne szálljon
ki lebegni hát szárnyaljon
veréb ha csipog nem visít
a hattyú ha dalol elesik
tegye mindenki amit akar
csak ne ásson sírokat túl hamar

Piszkozatfüzet lettél, rajtad gyakorlok.
Nem látod, hogy ajkad a papír?
Tollam félve sikamlik
szavaid szűk sikátorain.
E regényben nincsenek
győztesek vagy vesztesek.
Csak a macskaköves sakktábla
lovai ugranak ide meg oda.
A dáma az mind hazug,
kalappal is fenékenrúg,
s ha kell azt is elhiszed,
amit mond, az a te hited.
Hát ne reméld, hogy útjaink
egymásba szelik íveik!
Nem lesz szellőringatás,
jégpatákon száguldás,
esti meserajzolás,
lágy dallamra mozdulás.
Az égőket mind leoltjuk,
egymással is meghallgatjuk,
hogyan muzsikál a rend,
a kialvatlanul alvó csend,
a tüzeket elpakoljuk,
a legalsó fiókokba toljuk,
és figyeljük hogyan lesz
az írásból s akarásból
sakkpatt-játszma
s telihold.