Az eltávozott emlékére

Álarcként terül rád a rég,
nem tudom ismerlek-e még,
a homály függönyének ránca
rávetült arcod zománcára.
Megfognám kivillanó vállad,
melyről a múlt áldozata árad,
hogy magamban lássam létedet,
mosolyodat az ablaküvegen,
dekoráld bőröm apró pórusát,
sápadt képed pecsétjét nyomd rám.
Engedd hangod besurrani az ajtórepedésen,
érezzem légzésed a leheletemben.
Körvonalaid még ott ülnek szememben,
feledés bűnös rongya nem törölte le jeled.
Ha az idő árnyait rádtetoválta,
papírkosárba dobott arcodat
én kisimítom, szétteregetem
és beszélgetek veled.
Mesélj minden szemcsukodásról,
szomorúságod árvalányhajáról,
mozdulataid titkait csak nekem,
velem fejtsd meg a félhomályban,
hogy magamba kiálthassam:
itt vagy!