A magánybazártakhoz

Ülsz a szobádban rendületlen,
föggönyöd is behúzva tán,
fénybe látni nem kívánsz,
nem vonz az utcák élete,
a madarak víg pletykáját
talán sosem hallgatod meg.
Attól félek, megavasodsz,
mint a télire eltett befőtt,
s ha a penész zsenge virágai
felütik homlokodon zöldes mosolyukat,
és kárörvendően kóstólgatják
poshadozó gondolataidat,
üvegedben azt mi ehető
mentsd ki gyorsan a napra,
és amíg még nem késő,
kanalazz a borúra szebb tartalmat,
mert könnyen megtörténhet,
hogy magad végleg bentfelejted,
és ha az ősz hozzád beköszönt,
és eláraszt a panaszlevélözön,
börtönödből többé nem szabadulsz,
kint és bent fogollyá idomulsz.