A pillanat

Apológia

Vibrál a fény, szűkül a tér,
görbék és szigorúak a falak;
a hosszú fehér folyosókon
véget nem érnek a sikolyok:
görcsösen kapaszkodom.
Magamra maradtam.

Csordultig telnek perceim.
Tiszta, üres szekrényemben
hátrahagyott emlék-lázlap,
kusza fájdalom szonáta és
öntudatlan csempe-hűvös.
Karodban álmodom.

Aki vagyok, te is tudod:
békés arcú álom-harcos
szobalakó zenebolond
az áldott fákkal barátkozó
szerethető, bús-léha kobold.
Kivénhedt obsitos.

Rendületlen védem magam,
sodor az ár, kivárom óráim.
Bíbor-szürke maradéknak
választottak, roncs-testre
lelket rángatok, bősz-daccal.
Sorsom tanulom.

Egyszer,
mikor eljött az ideje,
velem is megtörtént a csoda.
Akkor már feléltem
addigi életemet,

s hitetlenkedve
tapogattam a
félkész falakat, körbe-körbe.

A mócsing-kemény éveket
ízlelgetve
a rám rakódott gondokból
lőrés-ablakokat véstem.

Ezek után,
a felszínre vergődtem valahogy,
így maradt nekem is
egy utolsó szalmaszál

mibe kapaszkodhattam
s ragaszkodhattam.
Majd elmeséltem
újra és újra magamnak,
hogy megértsem
és elhiggyem:
mellékes kálváriámat,
mit csodának hittem,
örökre elveszítettem.

Napokra osztom perceinket.
Görnyedt felelősség
sorvasztja
méltatlankodó szem-villanásaidat.
Nem fekszem haragoddal ágyamba, 
bárhogy hitetnél.
Ki tudja, talán egyszer
elismerem
hóbortos erényeinket.
Akkor majd nem marad semmi,
csak te meg én:
  a feszített éjsötétben
  egy résnyi fénytörés.

mert magyarnak születtem
mert alig hogy eltűrnek
mert a hegyeket kedvelem
mert szavamat emelem 
mert nem tűrök eleget
mert soha nem felejtek
mert ízesen beszélek
mert gondolkozni merek
mert remélni nem félek
mert másképpen szemlélek
mert zászlómat emelem
mert nyugodni nem tudok
mert rabnak nem vagyok jó
mert nem tanulok félni
mert kérni nem akarok
mert adni mindig tudok
mert Mátyás az igazságos
mert Kossuth azt üzente
mert Dózsa szabadított
mert Imre szorítja
mert Áron nem hagyja
mert Csaba királyfi volt
mert a fenyők égig érnek
mert hazát merni remélek
mert nem félek a sötétben
mert magyarnak születtem

ma reggel
az ágyam szélén
a halál ücsörgött
lustán nyújtózott
kaján mosollyal.
míg kínnal lélegeztem
ő durván kinevetett
pedig porszemmel álmodtam
sárarany angyalokkal
a féktelen lényekkel.
fölöttem emlékek
a szédület kerülget
már mindent értek
a semmiben reméltem.
felejts az útszélen
elsárgult képekben
majd temess el örökre
szórj a végtelenbe.