deerzsi blogja

szikla vagyok egy
patakban, mi erőmet
koptatja lassan

Mint fában rág a

szú, gondolat percegett

ezer járatban.

Szakadt, ömlött s a

buborék-gyöngyök szomjas

földön gurultak.

Hervadoznak a tavaszi virágok,

azt képzelik, kerti királylányok.

Vetekednek a rózsákkal önhitten,

akik mást nem tehetnek, mint szúrnak 

mérgesen, hogy a vér is kiserken.

Míg hervadó szépségek bosszúra

szomjaznak, temetők csendjében 

árvácska őriz álmokat szolidan.

Hol nyugalom van, áhítat, oda

nem kell a beképzelt virághad.

Kizöldül minden,

most hogy tavaszodik,

bennem a remény is,

tán új életre

kél a szerelem,

téli magányából

megint feléled,

mint virág illata

bódít majd engem

kedvesem csókja,

mi mindig mézédes,

s emléke örök, 

ha múltat kitörlöm,

akkor se feledem.