deerzsi blogja

szikla vagyok egy
patakban, mi erőmet
koptatja lassan

Bim-bam, zúg a harangszó, 

tik-tak,  jár a mutató, 

halkan dobban a szívem,

majd kalapál, veszettül ver,

dobol, lüktet kinn és bent,

vér hömpölyög ereimben,

mint zúgó vízesés morajlik,

minek árja elmos mindent: 

örömöt, fájdalmat, hitet.

S nem marad reményem ?

Mint fában rág a

szú, gondolat percegett

ezer járatban.

Szakadt, ömlött s a

buborék-gyöngyök szomjas

földön gurultak.

Hervadoznak a tavaszi virágok,

azt képzelik, kerti királylányok.

Vetekednek a rózsákkal önhitten,

akik mást nem tehetnek, mint szúrnak 

mérgesen, hogy a vér is kiserken.

Míg hervadó szépségek bosszúra

szomjaznak, temetők csendjében 

árvácska őriz álmokat szolidan.

Hol nyugalom van, áhítat, oda

nem kell a beképzelt virághad.