Egy tinédzser gondolatai...

Sziasztok!

Nemrég fellépetem egy saját versmegzenésítéssel.
Kíváncsi lennék a véleményetekre!

http://www.youtube.com/watch?v=mfPXrIz5bjA

Dávid

Kisfiúként nagy szerettem volna lenni,
Mert olyan, de oly jó nagynak lenni -
Gondoltam ezt, mint minden más
Hozzám hasonló kispajtás.

Most már mondhatom hogy nagy vagyok,
És még büszkébben: én vagyok,
Az lettem mi szerettem volna:
Félig felnőtt, nem habostorta.

Így nagyként néha visszavágyom,
De jó lenne, de szép álom -
Csak önfeledten szaladgálnék,
És soha, soha meg nem állnék.

Így nagyként kicsit sok a dolgom,
Merre menjek - meg nem mondom.
Nincs itt észak, dél, vagy kelet,
Saját utam kell felfedeznem.

Már nem tehetek oly sok jót,
Rengeteg csínyt, mit szoktam volt.
Mikor beletoccsantam a pocsojába,
Vagy bosszantottam nagypapámat.

Így nagyként ez már csak emlékkép,
Már szívünk van, hogy összetörjék,
S a mosoly, mitől ragyog egy gyermek arca -
Nekünk olyan már nem lesz soha, soha, soha...

Mi lett veled, szép Magyarország?

Csöndes a belváros a mai alkonyon,
Csak a Duna morajlik magában.
Viszi magával a tömérdek bánatot,
Mit összegyűjtött a sok-sok év alatt.

A szellő fújdogálja a nemzeti zászlót,
Farkasszemet nézek színeivel -
Piros-fehér-zöldben pompázó
Édes hazám büszkesége.

De mit jelentenek ma ezen színek,
A piros, a fehér, és a zöld?
Már biztosan nem azt, mint oly régen,
Mikor a költő még boldogságról költ.

Piros, mert vérben úszunk régóta,
S balsors nem kímélt minket.
Fehér a szeplőtlen, s ártatlan,
Kit a gonosz vezet félre.

Zöld az ámítás, hiszékeny hazugsága,
Eszköze a hamis létnek -
Tessék, itt a szép zöld alma,
De mi van benne? Méreg...

Lassan felnézek a zászlóra, s szívem,
Szívem egyre jobban fáj.
Mi lett veled, mi lett veled,
Gyönyörűséges Magyarország?

...

Hirtelen erőre kap a szél,
Nagyot lobban a nemzet zászlaja,
S fájó lelkemben remény kél,
Valamivel szebb az árnyalat.

Piros, mint a magyar ember szíve,
Melynek legmélyén csakis a haza.
Fehér az ártatlan, s szeplőtlen,
Ki mégsem dől be a gonosznak.

Zöld, mint az Alföld és a Hortobágy,
A tiszta alma, s Erdély.
Zöld, az egész szétszórt magyarság,
S a meg nem haló remény...

Mi a boldogság?
Számomra oly egyszerű.
Egy kis bolondság,
Jókedv, öröm, derű.

Semmi pénz, semmi hírnév,
Semmi világi tisztelet.
"Csak" család, barátok, gyerekek,
S azt csinálni, mit szeretek.

Csak felnézek rá, bármi nyomaszt -
Legyen bú, csalódás, eb gondolat.
Mégis félek néha, mert olyan nagy,
Ez lenne a merőleges párhuzam?

Azt sem tudom kire nézek,
Ki idegen farkasszemébe.
Messzi, távoli életekre,
Kik ugyanúgy eget szemlélnek.

Mint mi, pont úgy, gondolkodva,
Tehetetlenül, milliárd távlatokban.
De vajon mi jár fejében, miért nézi az eget,
Az én bolygómat, mi számára ismeretlen?

Egy fájó szív, messzebb, mint gondolnánk,
Arra is vannak hétköznapi problémák.
Ott is egy mentsvár az esti ég -
Legyen marsi manó, vagy pesti pék.