Végtelen sorok
VersVirág, s imák
Virág s imák
Hideg tekintettel fekszik most a fűben,
Tán hibás sem volt, mondja: rossz helyen ültem,
Nem volt az börtön, de még csak nem is gettó,
Ennyi volt, mindegy már, bruttó-e vagy nettó.
Úgy kellett neki, na szép, gondolják mások,
Hisz nem várt rá úgyse senki, csak hideg rácsok,
Lazán vett mindent, vagy nagy ügyekért harcolt,
Bármit is csinált, arcába ráncokat karcolt.
Kéretlen tettekért mardossa a bűntudat,
Hiába a törvény, utat az nem mutat,
De végtelen haragját, a templom harangját
Hallgatja a csendben, ha fejfáját faragják.
Kell, hogy legyen még jó, gondolja, miközben
Kemény a padló, és tenyerel a szögben,
Utolsó szög volt az utolsó lakhelyén,
Szaladt volna ő még a világ tengelyén.
De ő már nem szalad, minden kötél szakad,
Lett volna madár, de soha nem lesz szabad,
Lett volna veretlen, lett volna vesztes is,
Lett volna háza is, viskó vagy Festetics.
Mindegy, mi lett volna, neki elég az is,
Nem kell a pázsit, ha úgy van, jó a gaz is,
Vezetett volna ő lassú békemenetet,
De abból is csak sajátjára mehetett.
A semmi ejti foglyul, el már nem ereszti,
Kemény a végzet, rá vad szemeit mereszti,
Mert hiába is menekül, míg világ a világ,
Ez jutott neki, nem több: hervadó virág s imák.
2024. február 8.
Szakadék
Szakadék
Félelemben éldegél, ki lát a vemhes szín alatt,
Kéretlen a vélemény a társadalmi szint alatt,
Véget ér a gondolat, hol támolyog a tudatlan,
Társtalan a társas lény, a lakott sziget lakatlan.
Ott, ahol a tó se jó, a tengereknek helye nincs,
Páratlan a páros szám, az embereknek neve sincs.
Védtelen az éhező, a kését húsba mártaná,
Életlen az élező, és kietlen a láthatár.
Önmagát a feddhetetlen akasztani vitetné,
A jó csendben éhezik, a rossz bármire vihetné.
Véges száma sehol sincs a keresetlen szavaknak,
Magas tornyok ledőlnek, a kötelek meg szakadnak.
Halandó a halhatatlan, nem hagy nyomát léptének,
Napról napra harcolja ki méltó jogát létének.
Kegyvesztett a jótevő, hol bőségben él csalfa lény,
Nincsen többé maradása, kialszik hát majd a fény.
2024. február 1.
Tizenhárom
Tizenhárom
Járok-kelek fel s alá céltalan léptekkel,
Albumom töltöm szürke, életlen képekkel,
Álmatlan álmok között fekete méreggel,
Álmodom és ébredek e furcsa élettel.
Panaszkodni nem lehet, hisz mindenem megvan,
Csak az nincs, ami kéne, mert nyaralni elvan,
Tizenhárom sorom tizenhárom szótaggal,
Evezek a semmibe egy lyukas csónakkal.
Hihetnéd és mondanád, hogy "Fogalmad sincsen",
Adnám, mi bennem van, de helye itt már nincsen,
Keresném köröttem az egyet, ki jótevő,
Már hogyha lenne, de felfalta egy jót evő.
Új századi vívmány, az ész itt már nem nyerő!
2024. január 28.
202X
Húsz-huszon-sok
Magányos életkép, színdarab reményből,
Felsír, mint néma panaszdal a szekrényből,
Zajos emlékképek megsárgult regényből,
Erdők műanyagból, kőhalmok szemétből.
Féktelen életek, mihaszna halálok,
Kegyetlen tettek és szétszakadt családok,
Végtelen tételek, kéretlen tanácsok,
Veretlen csalók meg esztelen csalások.
Színtelen színvonalak meg lehúzó fellegek,
Fájdalmasan átlátszó, vérben ázó jelmezek,
Zakatoló fegyverek, jellegtelen jellemek,
Reménytelen csatákban golyót szedő felcserek.
Radikális elnyomók és hatalmas hatalmak,
Modernizált Petőfik mindhiába szavalnak,
A kéretlen jótevők életekben matatnak,
Telhetetlen étvágya a végtelen haragnak.
Csend
Csend
Mi az, tán nem hallod? A csend most rólad beszél,
Előtted jött, s szóra most mégsem érdemes,
Várta ő, hogy ismét e helyen légy újra,
Válaszért jöttél, de szava most mégsem érdekes.
Rettegve lépted át e küszöböt, s nem tudod,
Mivé leszel, ha e percnek vége szakad,
Várod az ismeretlen bírák ítéletét, leszel-e
Végtelenül fogoly, vagy végre végtelenül szabad.
Azt feleled, nem hallod, pedig ez az, mit vártál,
Remélted, itt majd megtalálod méltó helyedet,
Vagy úgy érzed, itt még soha, egyszer sem jártál,
De a csend súlya rettentő erővel nyomja a fejedet.
Vajon miért itt, hová készültél, mikor útra keltél,
Miért ez út, mi pont e helyre vezetett?
Nem tudod, de hinned kell, eljön, kire vártál,
Elkísér a csendben, s némán fogja meg kezedet.