Végtelen sorok

                                                                                                                                                                                         Húsz-huszon-sok

Magányos életkép, színdarab reményből,
Felsír, mint néma panaszdal a szekrényből,
Zajos emlékképek megsárgult regényből,
Erdők műanyagból, kőhalmok szemétből.

Féktelen életek, mihaszna halálok,
Kegyetlen tettek és szétszakadt családok,
Végtelen tételek, kéretlen tanácsok,
Veretlen csalók meg esztelen csalások.

Színtelen színvonalak meg lehúzó fellegek,
Fájdalmasan átlátszó, vérben ázó jelmezek,
Zakatoló fegyverek, jellegtelen jellemek,
Reménytelen csatákban golyót szedő felcserek.

Radikális elnyomók és hatalmas hatalmak,
Modernizált Petőfik mindhiába szavalnak,
A kéretlen jótevők életekben matatnak,
Telhetetlen étvágya a végtelen haragnak.

Húsz-huszon-sok

Múlatlan

Éjszakák csendjében bújik
A vad nyűg, a fájó rettenet,
Gondolatok rémes hada,
Mi tép, zúz, s végül eltemet.
Orvul támad, s nem hiszed,
Jöhet még bármi, ami jó,
Elfed, csak épp feketében,
Mint téli tájat a lehulló hó.

Csendre vált a csalfa lény,
Hinnéd, tán elmúlik a harc.
De mégis hiába minden jó,
Múlatlan, mint rézben a karc.
Nyugodni ugyan nem hagy,
Erdőnyi, oly sűrű rengeteg,
Majd eljő s körbevesz újra
A feketén fénylő fergeteg.

2024. január 7.

Múlatlan

A tudat alatt

Elért a vaksötét, tudat hazája most a végtelen,
Rejtelmes, vad vidék, pedig tudjuk, sosem néptelen.
Míg fényben lakatra zárt elme e helyen védtelen,
Zárt szemed látja azt, mit nyitva elérni képtelen.

Tested pihenni térne már, bent mégsem álmodik a lét,
Figyelme lankadni még nem mer, hisz tudja, mi a tét.
Sajátod te sem félted már, mint hű vitéz az életét,
Hisz hallottad már oly sokszor dicső csaták történetét.

Repedező fal zaja töri meg a csendet, nem hallod,
Jár nekem, mi nyugodt éjben szelíd álom, ezt vallod.
Álmodra törne a múlt, de nyugalmad még megtartod,
Holtából a tegnap volt, csendes éjjelt feltámasztod.

Jön majd, mi vígan ébreszt vagy vadul felriaszt,
Lelked, miben vad háború dúl, tudja jól, s érzi azt.
Hisz látott ezer vihart, s avatott annyi szép tavaszt,
Csodálta százszor a láng alatt remegő gyertyaviaszt.

Eljön az úgyis, hogy mi képében, tudni azt nem lehet,
Vakító fényt teremt, vagy holmi ádáz sötét eltemet.
Reméld a jó, szelíd álmot! Ember, ez az, mit megtehet,
De tán új napra ébredsz ezután is, az még meglehet.

A tudat alatt

Cselekedj!

Reményvesztett mező, hol madár se jár,

Sivár kies réten nem nő virág se már,

Tűzben olvadt erdő porát hordja a szél,

Ember! Vedd észre végre, hogy tévedtél!

Nincs már négy évszak, szürke még a tél is,

Ámítod magad: De hisz itt vagyunk mégis,

Füstöt okád még az is, mi erre nem képes,

Ember! Mentsd meg a bolygót, míg életképes!

Szeméthegyen gázol át az otthontalan,

Olajban ragadva fekszik étvágytalan,

Remélve még a zöld mezőt, s a virágot,

Ember! Ideje, hogy megváltsd a világot!

2023. április 22.

Életsorok

Kín ez az élet, nagyon fárasztó,

Folyóként árad, mindent elárasztó,

Érvekkel, tényekkel alátámasztó,

Homályos, halvány az útválasztó.

Kín ez az élet, nem láttam előre,

Ha láttam volna, biz' kiugrom előle,

Néha még nekem is elegem lesz belőle,

Nem sokon múlik, hogy ne kapjak erőre.

Kín ez az élet, telve reménnyel,

Tenni vagy nem tenni, büszke erénnyel,

Míg nem egy napon, meg nem merényel,

Menni míg lehet, akármi vezényel.

Kín ez az élet, nem is élném már,

Hogyha nem tudnám, mennyi élmény vár,

Jó tett, jó akarat nem is érték már,

Mindebből most már nem más, csak éhség vár.

Kín ez az élet, alig hinném, hogy

Lábam előtt majd a rossz térdre rogy,

Erő és akarat, egyszer mind elfogy,

Élni kéne még, bárhogy, valahogy.