Álmatlan

Álmatlan

"Álomtenger" ciklus

Hűs párnán nyugszik ezeréves szürke folt,
Sötét éjben mi véget nem érő csend kísért,
Merengve vetíti falra öreg fa lombját a hold,
Már csak méla zaj, mi elől a csend kitért.

Feketén ragyog még a fény álmos lámpatesten,
Bár, ha tudnád, te sűrű csend, mi nyűg ez élet,
Levetni még most sem tudom annyi súlyos terhem,
Azt hinnéd, számodra örök harsogás az ítélet.

Lelkem fulladoz, betölti burjánzó mának gyomja,
De vár a holnap, mikor gondra új választ remél,
Fekhely, kopott, öreg tested fájó fejem nyomja,
Békés vidék, mire éhezem, e pár órára te legyél.

De akad még hely nyomasztó nehézségek mentén,
Megváltást ígér hát mind a féltve őrzött erény.
Hiába a gondok, mik kopognak az éjszaka csendjén,
Mint holdsugár, szűrődik át rajtuk a jó remény.

Megviselt szempár zárva van már, elönt a sötétség,
Már csak mint gondolat, vad kis fények hada cikáz,
Öreg tölgy ága koppan az ablakon, nyikorgó vénség,
Rám száz meg száz meghitt pillanat emléke vigyáz.

2022. december 12.




https://www.poet.hu/vers/342925