Csingervölgyi versek

Nyári táj

Fondorlatos szelektől szisszen
a harmat, még sikolt fájót röviden,
nyújtózó macskaként lapul
a sóhajtozó leveleken szelíden.

Tüzét rakja, méri ontva a kellő nap,
fölénk kúszva ránk hajol,
rozsdából izzó sugaraira támaszkodik,
a tájban ébredező élet buzog,
csiripel,
mint szomjas lélek, ébredezik.

A merengő felhők búsan úsznak el,
adva helyet a nyárnak,
lapult fűben pihenő juhász,
hű ebe dirigál a nyájnak.

Talán délibáb csupán, tán képzelet,
Isten-alkotta bölcs természet
intő keze, mit ad, néha fáj,
nyári naptól olvasztó szeretet.

Őszi Ima

Őszi Csingervölgy

Lassan süpped a szeletelt csend,
omlik a maghéj, néma diók gurulnak
az elnyűtt, nyirkos avaron.

Szitál a pára, elmereng, terül,
suhan a lágy déli szél, feszül,
térdekben a fájdalom sírva ül.

Roppanó leveken bogarak kotornak,
árva napfény a völgyre merül,
táncol a kócos macska hátán.

Ősz van, mintha az idő is állna
tétován rezgő füstben,
a bomló kémények felett.

Alázatosan hajló bokrokon lobog,
játszik táncot a mókuslehelet,
elkullogott fecskék fészke vacog.

Köd, csend, álmos minden,
szikra lobban valahol fáklyán,
néha felsikít egy rigó
a kápolna fáradt harangján.

Elborít az est, merengek,
ablakszemek rám pislognak,
sóhajtoznak az imára kulcsolt lelkek.

Jön a vonat

Néma állomás, csendes, kihalt
az őszi estben.
Gesztenyék hullnak tompán,
puffannak a tetőn.

A peron szélén
nehéz táska vállamon.
Barátként közeleg a mozdony,
s fényével kacsint.

Síneken küszködő, sikoltó kerekek,
himbáló vonattest fékez, remeg.
Közelebb lépek, ismerősek az emberek,
sokszor látott munkástömeg.

Homályos ablakon át pisze orrok,
nagy szemek bámulnak rám,
kis ujjakkal rajzolnak.
Ajtó nyílik, szisszen, a kalauz bólint,
köszönt mozdulattal.

Lendülünk, s a fények
ott kint eltünedeznek a
szaladó, borús tájjal.

Őrizetlen Föld

Múló idők ellebbennek,
leplet borít felhőkkel az éj.
Hajlongó fák levél-szemekkel esedeznek,
integető gyökerek felmerednek
fájdalomban rothadó szeneknek.

Nyálkás foltoktól ragadón
hullámverésbe fulladt dög,
uszonyán gyilkos habkéreg
bűzlik jóslón, riasztón.

A szenvedés látványa
nem kiváltság, sem erény,
rengő föld, omló bánya,
lávafolyam, füst, sikoly és fény.

A gyümölcs zamata is már
aszott, keserű pohár,
őrizetlen hagyott földvilágunk
fonnyadó humusz.

Önzéssel lapátolt sírunk
fed minket eltűnő lepellel,
vagy lángba ölt pernyével
ítélve, szunnyadva porladunk.

Ajka, 2024. április 17.

Pünkösdi lángnyelvek

Egekből jövő fények, táncoló lángok,
ijesztő dörgés viharos, robajló.
Döbbent tanítványokra omló Szellem.
Áldás a mennyből áradó Vigasztaló.

Apostolok hangját, beszédét értő
megannyi nemzet s törzsbéli,
csodálkozó értetlenség szívükben,
gondolataik kérdéseket érlelő.

A szavak forognak a testben,
hol bűn feszeng csupán,
mint parázna, csapodár alak.
Igével töltekezve, alázattal
hajolva szabadulnak.

Méltatlan dühöngő a néhány makacs,
keményszívű, gőgös mindentudó.
A szeretet könnyű igáját nem hordozó,
méltatlanságuk gyümölcse a kárhozat.