csillogo blogja

Recitál

sokatmondóan
rezzen a léc a fűzfa
háborgó a csend

alattvalókat
láttat bennünk a kényszer
recitál a szél

magamhoz hívnám
múlhatna perc és óra
a viszontlátást

fakad az öröm
karba tette a tavasz
a lélek zenél

Játszótér

Szép hely lehet, boldogan játszó gyerekszemekkel,
apró kezek gurítják a golyókat, ülhetnek a homokozóban.
Feleselnek, csak ne járna le az idő, mit ott tölthetnek,
mert ott megszűnik az időérzék és ha van elég türelem,
nem bántja őket senki sem, jó rájuk nézni, csillogó szemük
árulkodik, mintha nem akarnának soha felnőni.
Mi emberek meg trükközünk, sokszor lógó fejjel
baktatunk és keressük a helyes utat, lopva nyelünk
nagyokat a szép beszéd hallatára, mi mindig megnyugtat.
A türelem szakadt hártyafoltját az árnya adja,
napkelte után és nyugta előtt ácsingózik a szívem,
jó körbe nézni és hagyni, hogy teljen a nap, aztán
mindent elmesélni az éjnek - magam leszek az altató,
lelkem egy teret keres, hol nem lehet kötözködni,
még akkor sem, ha egyedül megyek megkeresni
a bástyákat és egy padot - álmomban már rátaláltam,
kisgyerekként kíváncsi szemekkel hallgattam
a felnőttek meséjét - kivétel nélkül elfogult voltam,
ki hogy járt és kinek milyen sors jutott, ha csillag gyúlt…
lehetett hulló is - megszépített mindent és ragyogott,
ki ezt melengette - annak mindig több jutott.

Összeszedett!?  - igen!

"Szavak nélkül imádkozom. A szavaknak erejük van, de nem képesek kifejezni a teljes valóságot. Mindenkiben más és más képzettársítást idéznek elő. Az egyik korban vagy közegben ezt jelentik, a másikban azt. Nem tudhatjuk, hogy a teljes valósághoz vezetnek-e minket.

Amikor meditálok, a jelenben működő Istennel számolok. Benne élünk, mozgunk és vagyunk, olvasom a Szentírásban. Ilyenformán elsősorban nem a szavakkal jutok közel Istenhez, hanem ha a valós világunkban keresem. Épp abban, ami a valós világban megmutatkozik, figyelek jobban rá.

Rendtársam és mesterem, Jálics Ferenc hasonlata szerint ha a szobámban éppen levelet fogalmazok a barátomnak, ő pedig váratlanul betoppan, akkor nem folytatom az írást, hanem örömmel üdvözlöm a jelenlévőt.

Ha Isten itt van körülöttem, velem, bennem, akkor nem szükséges, hogy beszéljek hozzá. Az is a javamra válhat, de vigyázni kell, hogy engedjem őt is szóhoz jutni. Nem csak hálaadás, köszönet, kérés jár ki Istennek. Persze felszabadító, ha előtte minden titkos érzelmet, vágyat kifejezhetek, habár akkor még csak magammal foglalkozom. De fontos az is, ha el tudok csendesedni, figyelmesen hallgatni, teret engedni annak, hogy ő minden által szólhat hozzám.

A meditációban, az imádságban újra és újra tudatosítom, hogy Isten mindig és mindenben jelen van, működik; akkor is, amikor alszom, amikor az imában nem vagyok összeszedett, hanem elkalandoznak a gondolataim, amikor semmit hasznosat sem csinálok, mégis, azzal a szándékkal ülök a zsámolyon, hogy történjen, amit ő akar.

Nem szívesen használom azt a szót, hogy istenkapcsolat. Azt sejteti, mintha független is lehetnék Istentől, s össze kellene kapcsolni két különállót. Holott mielőtt megszülettem volna, ő már akkor átjárt belülről. Összeköttetést nem szükséges teremteni köztünk, csak észre kell vennem, hogy benne élek, mozgok és vagyok.

Számomra az a kérdés, hogy miben bízunk, mit táplálunk, mit erősítünk magunkban. A negatív erők elleni küzdelem köt-e le bennünket, vagy a jó felé fordítjuk figyelmünket. Jálics atya mondása szerint nem a sötétség ellen kell küzdenünk, hanem világosságot kell gyújtanunk. Nem a bűnt kell kiirtanunk, hanem a jót, hitet, szeretetet erősítenünk.

Mustó Péter SJ / Forrás: MIND magazin

LANDOLAZ a vonat,

ha nem siklik ki,

te rajta ülsz és kopog

a szemed, éhes vagy,

innál, mert szomjazol

és kis híjján fennhéjjázol,

de mégsem, visz a vonat

valahová, szemed nyitva,

pásztázol, látni akarod,

hogy fut veled versenyt az idő.

Álomba merülsz... na, és akkor

végre megkönnyebbülsz,

majd tovább LANDOLAZ vonat...

Pont kéne

pont kéne a történet végére