csillogo blogja

"Talán olyan a vers, mint a kesztyű,
melyet lehúzunk és kifordítva látjuk:
saját bőrünk az" ... és közben elrejtjük,
zsebre dugjuk és hagyjuk,
hogy ölünkben pihenjen minden
ölelésünk, mint lepergett homokszem
a napóránk mutatójáról, miért nehéz
kimondani a legdrágább szavakat,
szégyenfolt tapadna egy elcsókolt csókra?
 
Ki látja a tengernyi szenvedést,
a hiábavaló szívverést - engedd csak
útjára, mert magát feléli a könnycsepp
szád szélén - kicsit megmar a sója,
de ne bánd - csókold újra - addig,
míg belefáradsz és elveszik tekinteted
a múltban - mindenkor varázslat a vers,
hozzá dúdolom a dalt - kaland és honvágy
mindig megmarad - őrzöm a kesztyűt,
foltot hagyott rajta az idő...
kimoshatnám, de még mindig melegít.


(az idézet rész Gyurkovics Tibor: A vers )

A szó körbeölelhet, igen, ha kimondják
a cirádás betűt, de ki tudja igazán,
hogy férkőzhetnek egymáshoz, mikor válasszák
szét - hamisat az igaztól - csak az egyszerűt,

mi szívbillentyűn szól, hol átfutnak az erek;
fénytisztásra lel, emelik a hang-csobogást,
ha úgy akarjuk, szempillánkon minden etűd
álomban él, hegedül, vállainkra gördül

és onnan párnánkra tévedhet a pillanat
- útján vesztegel - ébresztőt fúj most egy madár:
maradjon meg minden emberben egy tiszta vágy,
onnan indul lelkem hozzád - egyre közelebb.

2014. szeptember 18.

Egy fecske is csinálhat nyarat billeghet
árkon-bokron, mert érte ugrik a tavasz.
Felhőgolyók gurulnak a réten, cakkban
szállnak szentjánosbogarak, mécsek esnek.
 
A mennybolton terül a lila napnyugta,
fáradt eső lábát hintáztatja a szél,
cikkben Isten ostora - semmitől sem fél.
Felkel a Hold, szemét az éjszaka csukja;
 
majd kel a Nap, nyújtózkodnak a sugarak
vállamon, orgonasípok a dalnokok -
pacsirta szól, tárva a nyár kapu, bajnok
lesz ki értem célba ér, kezdődik a rajt!

2014. július 25.

Volt egy kis részlet, egy szép darab
egy elem, ki szembe jött velem
az utcán s rám nevetett, reá esett
tekintetem, megfordult a Világ:

ott bent fék csikordult, olajozott
az egyetem és a kis elem elhitte
tartós - mégis semmibe hull részeiben,
hogy több legyen, mint az igyekezet,

mi elfárad és lemerül, de a szív,
a lélek pazarol, tudja van tartalék -
fényindák a kapaszkodók, mint tenyered
vállaimon, olykor hajamba is túr.

Kis hasábokat teszek a tűzre
lélek-meleg kell, a világ olykor fagyos
és a szeretők nem válnak el
a vértől, a víz is borrá változik,

ha kezed a vállaimon megpihen
ó, szerelem, párái lecsapódtak
iszom szavaid, oázis vagy lelkemben -
elmehetsz, de ments el mindent magamnak.

2014. május 24.

Mintha versből állna a világ,
úgy borítja rám homlokát
a nap fátyolfelhős arca,
s van ki mindig közben jár.

Tenyerébe rejti fényem
foszlányát, egy gyermekét,
ki mosolyogva ébred,
figyel vajon merre jársz.

Tündérmesék és kócbabák,
madárijesztők serege;
mesébe írom majd egyszer,
ha futnék utánad mi lenne?

Ó, de már nem futhatok,
csillagszekér az otthonom.
Biztos hajlék lett szavad,
mert mindig kimondod.

És lett a leges legfontosabb,
hajlik rá minden porcikám;
jól akartam érezni csupán
kósza szívemet ma délután.

Sokszor dobbant, ma mind kipattant:
futórózsák, jázmin és akác,
testálja illatát mind reám...
veled élek - szívből igazán.

2014. május 9.