csillogo blogja

"Talán olyan a vers, mint a kesztyű,
melyet lehúzunk és kifordítva látjuk:
saját bőrünk az" ... és közben elrejtjük,
zsebre dugjuk és hagyjuk,
hogy ölünkben pihenjen minden
ölelésünk, mint lepergett homokszem
a napóránk mutatójáról, miért nehéz
kimondani a legdrágább szavakat,
szégyenfolt tapadna egy elcsókolt csókra?
 
Ki látja a tengernyi szenvedést,
a hiábavaló szívverést - engedd csak
útjára, mert magát feléli a könnycsepp
szád szélén - kicsit megmar a sója,
de ne bánd - csókold újra - addig,
míg belefáradsz és elveszik tekinteted
a múltban - mindenkor varázslat a vers,
hozzá dúdolom a dalt - kaland és honvágy
mindig megmarad - őrzöm a kesztyűt,
foltot hagyott rajta az idő...
kimoshatnám, de még mindig melegít.


(az idézet rész Gyurkovics Tibor: A vers )

Körforgalom

Nem kell a kikövezett út

a pálmafákat se fújja a szél
gondtalanul mint egy hajléktalan
figyellek ahogy az Úr

velem aki mindig tudja
hol szakad el a húr
 
nem kell csak a tiszta szó
megfürdök a fényben
szárnyaimat emelem
és nem magyarázom meg
a semmit hogy nem térül meg

hallgatásod a legyünk még
szeressünk egy ideig
 
nem várva a visszautat
göröngyöket próbálva
és a homokba mártózva
kár lenne megfeszíteni magam
eljön a lényeg - kis borzongás
fut végig sejtjeimben érzem

minden út szépségét hol a vég
veszi kezdetét...

Szétnyíltak a szürke felhők,
mosolyom virágos kendő...
válladra terítem - legyen
könnyű nyári viselet,
rajtam szép szemed,
izzanak a rigó trillák -
maradjon mi örök áldás:
embernek a szerelem;
 
az asztalon ananász,
hűsölök egy kispadon,
csobog a idő, izzad a tenyér,
megmártóznak a percek,
kék köntösben szaladok
mit a nap rám dobott...
 
a szép szó galambokat terel,
álomra hajtom lassan fejem -
nem történhet már semmi,
csukom a szemem - virágos rétek,
szalmák - hegyek - utazás - megyek...

Ide jöttem - megszántottak, esett
mikor vetettek... egy szemből felnőtt
lettem, megértve a világos út
járható, kódok vannak az erekben:
mit elkezdtél egyszer befejezed.
 
Agyagkorsó is hűs vizét rejti mélyén,
felhők csücskéből esik alá, elnyeli
a föld szíve, a termeszvárak is
menedéket kapnak ölén, bevégzi
minden virág - szomjuk kioltódik.
 
Elhullnak, szirmukat a szélre bízzák,
meghallgatták imám: lepkeszárny
lett, elszáll minden kis ti-ti Tá,
mi kifér egy fülemüle torkán.
Nem tudom elérni őket.
 
Bújócskáznak lombok közt,
örökzöld koronán lélek-szépek.
Nem tudom mikor, merre bujkál a nap,
de fényévekkel érek közelebb hozzá,
járásához igazítom léptem,
a horizont ezüsttel terít,
az éjszaka is csillagpárnán
pihen és én álmodok,
hogy elérem Végtelen csúcsát.
Megérintem, világos lesz hirtelen
béke lengeti fátylát, a malmok
tiszta búzáját kapom örökbe...
illata átjár, engem üdvözölnek.


2018. május 25.

 
ott horgonyzok le
hol megtalálom
az irányt vesztett madarat
 
apró lábak ágról ágra
szomjat oltva kutatnak
megzavarodnak olykor
 
távolba esnek pillantások
egy sötét felhő eltakarta
épp a földre esett napot

2018. május 14.