A halottak jól vannak

A halottak jól vannak

Mindenszentek ünnepéről, Halottak napjáról szól a hétvégénk. Ki-ki a maga hite és érzése szerint áll ehhez az ünnephez. aki nem csak a munkaszüneti nap erejéig foglalkozik vele, kicsit vall is róla, milyen a viszonya a halállal. 

A Wikipédia szerint a Mindenszentek a kelta kultúra őszre (november 1-jére) eső újév Samhain ünnepéből ered. Ezen az éjszakán, úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjelen vándorolnak a holtak birodalmába. Az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat. Britanniának Rómával való kapcsolata idején két rokon római ünnep is elvegyült a halloweennel, úgyhogy mai állapotában ez az autentikusnak ismert kelta ünnep komoly mediterrán elemeket tartalmaz.

Egy másik forrás eképp tesz különbséget a Mindenszentek és a Halottak napja között: a Mindenszentek mint vallási ünnep, minden üdvözült közös ünnepe, akiket nem avattak szentté, illetve a kalendárium név szerint nem emlékezik meg róluk. A Halottak napját jóval későbbi eredetűnek tartják. Több népi hiedelem alapján a szeretteink emlékére való mécsesgyújtás célja, hogy a világosban a "véletlenül kiszabadult lelkek" újra visszataláljanak a maguk sírjába, és ne kísértsenek.

Ha hisz az ember a lélekvándorlásban, ha nem, a gyertyagyújtás, sírszépítés (akár belülről, akár kívülről), minden kúltúrában utal valamilyen halottról való gondoskodásra, útmutatásra, a lélek, a föld, és az ég kapcsolatára.

Mi az, amibe még nap-mint nap belebotlik az ember? A gyerekhalál, mint a leginkább elfogadhatatlan.

A cikk a  Természetgyógyász magazin Hellinger-féle családállítás sorozatának része:

A halottak jól vannak

"Egy kilenc éves kisfiút azért hozott el édesanyja a családállításra, hogy el tudja gyászolni méhen belül elhalt ikertestvérét. Azt remélte ettől, hogy a magányos, önmagát mindenhonnan kirekesztő nyughatatlan gyereknek majd sikerül beilleszkednie az életbe.

Egy állításban megtörtént az elhalt ikertestvérrel való takálkozás és a búcsú. Bár a gyerekek hamarabb hazamennek az ilyen csoportokból, kérte, hogy maradhasson. Be is választották képviselőnek, ezúttal ő volt valaki méhen belüli elhalt ikre. Egy idő után hangosan kiszólt az állításból: "Csak azt akarom mondani, hogy én ám itt tök jól vagyok" mondta meghalt ikerként. "A te testvéred is pont ilyen jól van, most akkor láthatod"- tettem hozzá megerősítve az ő előző élményét is.

Amikor egy gyerek hal meg

A gyerekhalál a felnőttek szemével nézve nem illeszkedik az élet rendjéhez. Az életnek íve van. Haladunk az íven felfelé. Elérjük a csúcsot, vagy platót, maradunk fenn egy darabig, majd elindulunk lefelé. A korán elvesztett gyerek épphogy elindul, és vége. A legtöbb szülőben rejtett vagy kimondott bűntudat él: ő a felelős, ő nem csinált jól valamit, neki nem volt hatalma a sors felett- vagy ő adta át a betegségre hajlamosító géneket. És semmit se tudott tenni, hogy megakadályozza a korai véget. A gyerek elvesztette az életét- ő pedig az örömet, hogy látja felnőni, boldogulni azt, akit annyira várt, a világra hozott és nevelt.

Lehet erre mondani valamit? Talán egyet: ő jól van. Ez látszik a családállításokban.

Egy fiatal pár jött el: elvesztették a kisgyereküket, alig élt pár hetet. Felállnak a családtagok képviselői, az apa és az anya, elveszítve egymással is a kapcsolatukat, a földre, illetve az ég felé néznek, egymásra nem. A gyerek a játéktér pereméről ugyan, de rájuk figyel, arcán aggódás, értetlenség. "Mi történik benned?"-kérdezem. "Nem értem, miért nem néznek rám, én jól vagyok"- mondta magától. Ezt hallva tudtak a szülők feléje fordulni. "Ha neked az kellett, hogy erre a rövid időre legyünk a szüleid, akkor vállaljuk az áldozatot. Nagyon vártunk, szerettük volna látni, ahogy felnősz és boldogan élsz. Nagyon fáj, hogy elveszítettünk, de szívesen voltunk a szüleid." Ettől a gyerek képviselője boldogan szaladt oda apjához és anyjához, és megköszönte az áldozatukat. Nem győzte ismételni: neki mindez rendben van, jól van, és szeretné, ha a szülei se túl sokáig bánkódnának miatta.

Csak ezt tudtam mondani annak idején a beteg gyerekek szüleinek is. Nem tudhatjuk, ki milyen forgatókönyvvel érkezik a világra. A beteg gyereknek valamiért ezt a rövid és nehéz életet kellett végigcsinálnia. A velük való nehéz munka hozadéka volt, hogy ott lehettem velük, és láthattam, hogyan hozza elő a nehéz helyzet ezekből a kis emberekből azokat a kiváló tulajdonságokat, melyeknek mások talán csak felnőttkorukra kerülnek a birtokába...

/Hasonló esetre utaltam fenti mondatommal: az anya "gyakran leragad" halott gyermekénél, nem tudja elengedni őt.  A testvérek sem tudják elvesztését feldolgozni, ami gyakran vezet bűntudathoz (miattam nem születhetett meg, elvettem a helyet tőle stb.) illetve elfojtáshoz, meg nem értett figyelemhiányhoz az anya felől. - kiegészítés /

Készülődés az útra

"Sokszor jönnek nagybetegek, illetve hozzátartozóik és kezelőik a családállításra. Gyakran a kimondott vagy ki nem mondott vágy él bennük, hogy ha sikerül megtalálni a megbetegítő dinamikát, akkor talán a beteg még visszafordulhat és életben marad, talán meg is gyógyul. A kezelők sincsenek ezzel másképpen. Jó lenne életben tartani, aki mellé odaálltak. Lényünk földön álló része a földi élethez ragaszkodik még akkor is, ha tudjuk, hogy ott is kell lennie valaminek, ahonnan jöttünk. Időnként megtörténik ez a csoda- előfordult már, hogy valaki az állítást követően annyira energiáihoz jutott, hogy még jó pár évig tudott ráadásul jó állapotban maradni. Ám ez nincs mindig így. Sokszor az látszik, hogy a beteg már elindult az útján, és már nem itt van otthon....

...a család és a gyógyítók dolga: szeretettel elkísérni és elengedni az útra készülőt, és megtenni mindent, hogy szépen elbúcsúzva, dolgait elrendezve tudjon elmenni.

Miért kellett elmennie?

A házaspárok közül az egyik általában előbb megy el, mint a másik. Az együtt leélt évtizedek után még akkor is nehéz lehet ott maradni egyedül, ha nem volt felhőtlen a kapcsolat. Gyakran fordul elő, hogy a kezelőorvos vagy egy hozzátartozó hozza el a gyászában megrekedt özvegyet, félve attól, hogy megbetegszik, és idő előtt utánahal a párjának. Bár az elhúzódó gyász hátterében több minden állhat, amit egyetlen családállítással nem lehet megoldani, néhány dologra biztosan számíthatunk: egyrészt alkalma nyílik a gyászolónak még egyszer- a képviselő segítségével- az eltávozott szemébe nézni és elköszönni tőle, elmondani, amire nem került sor, kimondani, ami fájt, és megköszönni, ami jó volt. Másrészt az állításból kiderül, hogy a halottnak mennie kellett, nem lett volna senkinek semmi esélye arra, hogy itt tartsa. És főleg látszik az is, hogy ő jó helyen van, jól van, szeretettel és aggodalommal telve nézi gyászoló párját.

Még kicsi voltam ehhez

Sokan mondják el: apjuk vagy anyjuk még kiskorukban halt meg. A kérdésre, hogy tudtak-e eleget sírni, segített-e nekik a család gyászolni, sokszor csak eltűnődnek, és azt mondják, nem tudom. Azt hiszem, nem...Tudjuk, hogy a gyerekek másképp gyászolnak, mint a felnőttek, nem biztos, hogy csak sírással fejezik ki a fájdalmukat. Egy biztos: nem tudják maguktól, hogyan kell gyászolni, meg kell mutatni nekik, velük együtt kell sírni, beszélni kell nekik az érzéseinkről. Segítség nélkül ott maradnak a gyász feldolgozatlan energiatömegével. Rájuk éppúgy érvényes, mint a felnőttekre: az el nem fájt fájdalom, az el nem gyászolt gyász útjában áll a további jó életnek. A téma feldolgozására a családállítás jó alkalmat ad. Itt tud most már gyászra éretten, az állításban mégis kisgyerekként ismét a szemébe nézni korán meghalt szülőjének, elmondani neki, hogy mennyire fájt, hogy eltűnt életéből. Az is lehet, hogy úgy érezte, őt hagyta ott, talán haragudott is, hogy ne kelljen fájdalmat átélnie. Haragudhatott azért is, mert az itt maradt gyászoló szülője nem tudott már annyira figyelni rá, mint előtte. Sokszor az egyik szülő halálával egyben a gondtalan gyerekkornak is vége. Talán bűntudata is volt, azt hitte, ő volt a rossz, azért ment el a szülője. Nagy kő gördül le az emberről, ha az állítás biztonságában kimondhatja ezeket a bent rekedt érzéseket, mondatokat.

Bár sokan úgy tudják, hogy megbékéltek apjuk vagy anyjuk halálával, a tapasztalatok szerint egy ilyen alkalommal felszínre törhetnek a veszteség feldolgozatlan maradványai. Az át nem élt, mélyben letokolódott fájdalomtól, ami gátol és betegít, átélt fájdalom lesz. Sokan mondják, hogy bár sokszor kell sírniuk és rendre rájuk tör a veszteség fájdalma, mégis, mintha erejükhöz jutottak volna, mintha megindult volna bennük az élet- és ami legalább ilyen fontos: innentől át tudták élni korán meghalt szülőjük iránti szeretetüket, amelyet eddig lefedett a feldolgozatlan gyász."

/A generációs problémák kapcsán mondta el egy kineziológus természetgyógyász  azt is, hogy mennyire fontos a szülőkkel való bármely konfliktus oldása, mivel a generációkat "egymás mögé" állítva csak hátulról kaphatunk energiát. Ha ezeket a tudatunk mélyén, és egész testünkben rögzült konfliktusokat nem rendezzük, jelentős életenergiától fosztjuk meg magunkat, ami sok önértékelési zavar és életvezetési probléma forrása lehet, ezzel együtt azzal is jár, hogy a hiányzó energiát párunktól, gyermeküktől, egyéb kapcsolatainktól várjuk./

Aki előbb jött, általában előbb is megy el

"A fent leírtak akkor igazak, amikor felnőttkorban veszítjük el valamelyik szülőnket, a nagynéninket, nagybácsinkat, a testvérünket. Ám ebben az életkorban az ember elvileg már képes átadnia magát a fájdalomnak, át tudja élni a veszteséget, és ahogy halad előre a gyász folyamatában, lassan meg tud békélni a ténnyel, hogy elment, akit szeretett. Ebben az is segít, hogy ha idős korában hal meg valaki, az valahogy rendjén van. Akkor is nagyon fáj, de a búcsú illeszkedik az élet rendjéhez: aki előbb jött, az általában előbb megy el....

Ettől még a halálfélelem másik összetevője, magától a meghalás aktusától való félelem talán marad. Ám nézzük csak meg ezt a kérdést közelebbről: Ha megkérdeznek valakit, hogy szerinte mit él át, mit tapasztal meg az ember a meghalás folyamatában, akkor általában a következő szavak jutnak az eszébe: hideg, félelem, fájdalom, sötét, magány, kiszolgáltatottság. Közben olvassuk a klinikai halálból visszatértek beszámolóit, akiknek többsége csupa szép dolgot él át a túlpart közelébe érve: békét, örömet, szeretetet, fényt, biztonságot. Hogy lehet ez? Honnan vesszük a küszöb visszafelé történő átlépésével kapcsolatban ezt a fekete leírást? Miért nem a túlélők által megtapasztalt békét, szeretetet, nyugalmat, biztonságot várjuk? Honnan "tudjuk", hogy ilyen nehéz, fájdalmas és félelmetes lesz elmenni? Erre egy logikus válaszunk van: onnan "tudjuk", hogy egyszer már átéltük mindezt, mégpedig akkor, amikor megérkeztünk a Nagy Ismeretlenből a fizikai életünkbe, azaz amikor megszülettünk...

Halottaink is ugyanúgy családtagjaink, mint az élők- így sokszor ott állnak a képviselőik a felállított családban, Látjuk, ahogy az elvetélt magzatok, a korán halt kicsi vagy nagyobb gyerekek, a fiatal vagy az idősebb felnőttek képviselői, miután megbizonyosodtak róla, hogy az ő haláluk okán nem akarja elrontani a saját életét senki, mosolyogva és jóakarattal nézik azokat, akik még maradhattak. Jól vannak, és egyetértenek a ténnyel, hogy befejeződött a földi életük, és visszatértek abba a nagy ismeretlenbe, ahonnan jöttek, jöttünk mindnyájan."

Nekem ez az idei mindenszentek üzenete, ünnep, valóban.

Az idézett tartalmat írta: Angster Mária: A halottak jól vannak, Bert Hellinger- féle családállítás, 11. rész.

A teljes cikk a Természetgyógyász magazin 2010. novemberi számában olvasható.