Verslabdacsok

Hömpölyög az élet tovább és tovább,
parány a szó, mely halmozná e csodát.

Kincsbuborékok kanyarognak égre fel,
mi zuhan, boldogan okulva énekel.

Az ébredés álomtiszta esőt szül,
minden egyes gond kullogva megőszül.

Temérdek ajándék doboza nyílik fel egyszerre,
ezerszínű létkolibrik bújnak elő reppenve.

A didergés tekintetmeleget kap,
az önhit keze sikerszőlőt arat.

Borsódzik a Frisstől a jövendő háta,
simává nemesül minden bús rovátka.

Úton, egyre úton baktat a létezés,
minden új, minden egy elemi égzengés.

Horizontnyi az idő - a jelen végtelen,
misztérium reszket át hajnalon, éjjelen.

Hol száll, hol zuhan, hol hömpölyög az élet,
kavicsként sodródnak a partra emlékek.

Nem múló szüntelenség Földön túl és innen,
életvágy kapaszkodik a dobogó szirten.

Egyszerre nyitja s csukja le szemét a világ,
ősi gyönyörűség, hol fölösek az imák.

Önmagát teljesíti minden létező,
hol varázsdobot perget a reményeső.

Lógó légben a mézlő szavak
ígéret egére tapadnak,
suhan csendjén sok rideg alak,
gyűlnek a lélekben a savak,

lógnak a légben a szép szavak...

"Minden úgy lesz, énnekem hidd csak,
ahogy kell lennie, ég alatt"
Monoton várakozás-falak
pillanatok arcára fagynak...

lógnak a légben a szép szavak...

Hit varázsa nullává porlad,
egyetlenegy útféle marad:
a fásultszürke, közöny-latyak,
kint fényfehér, bent légzik sarat -

tűnnek a világból a szavak...

Ki az, kinek szemével látom
a világot?
Ki az, kiben zárulva nyílnak
az irányok?
Ki az, ki csendül belőlem, ha
ered a szó?
Ki az, kit bent érzek, de kívül
megfogható?
Ki az, kit kívülről látok néha,
s megriadok?
Ki az, akit elgyötör az élet,
mégis ragyog?

Kopp-kopp, dübörög maszkom mögött
az örök lakó,
Itt-ott, megreked ereimben
a Fellobbanó;
Pezsdül, ha a Ki az-kérdésre
válasz sosem jő,
Mert a Válasz már egy süvöltő,
odaát-szellő...
... ki az? - és nyílik az ajtó,
hirtelen meglátom őt,
de huzat csapja be - huzat,
mit a gyötrőn szép lét szőtt.

Kezdetben volt a bondor Tenger,
tűzdelve világzsigerekkel,
ürességgel telis-tele
légzett kezdetiség szele.
Sejtek hajnala szikrázott föl,
így zárult s nyílt egyszerre a Kör.

Ez azonban most nem igazán érdekes,
nem érdekel, miként rotyog a fényleves,
nem csorbul értelem, ha lüktet a lét
odabent, hisz előbb volt a szívsötét,
s buzgón patakzott fel, hogy az agy hűs fénye
legyen a megállapító sugárkéve.

Néha élni kell - néha pőre vakvilágba,
a lélekrégész a kincset úgy is kiássa,
ha nem ősi a lelet, hanem friss egészen,
egy elfeledett mosoly, mely hirtelenjében
újra felgyúl, s jelencsodálat-érzést ad,
ahol nem létezik később vagy hamarabb...

Lehúzó gondok közt fénytelen
a nehéz röptű életkő.
Súlyok szárnyain az értelem
érzésmély vélelmeket sző.

Feketén korog a szeretet
gyászoktól tikkadó gyomra.
Az Ismeretlen az életet
éjrejtély-varázzsá fonja.

Hurrikán haragja elsöpör
minden jóérzés-pihét.
Szélspirál kezétől a csömör
felszakadva tisztít s véd.

A felszín a zajongó látszat,
mögötte fortyog a mély ég.
Légtelen földalattiságnak
felszínt bűvöl a reménység.

Szikár értékek ellensége
a szemtelen hencegő változás.
Sokarcúság pezsdítő képe
a kőtábla-olvasztó látomás.

Mert csak egy arca semminek nincs,
csillagezerré bomló lég.
A nyelv a mindent fedő bilincs -
csak arra vár, hogy feltörjék.