Verslabdacsok
A tél a cél
A nyár az út, a tél a cél,
a Nap távolba hazatér,
itt álmos derű a sugár,
itt óvón fed angyalhomály,
s nem szúr, sosem fest zsibbadást
arcodra, és hagyja, hadd lásd,
mi valójában, örökké a Természet,
a kopár ágboghad - nem az az enyészet!
Nem a hűs porcelánszellő a szomorú,
nem a kora szürkület arca a ború...
Ott - a tikkadtság, mi igazán bajt jelent,
s a szemlélet, mi felületeken kereng.
Hol megszűnik külön égboltozat s a föld,
hol hegybe olvad a végesbe vesző völgy,
hol nincs már barnás alatt és kékes felett -
ott a tél az igazság, s a nyár átmenet.
Szertelen szeretet
Mindig csak a Közép,
mert tényleg az a Bölcs.
Nekem most véglet kell,
hogy oldódjon a görcs;
hogy a Nagy Szavakból
káosz csendje gyúljon,
majd rögtön zuhogva
harsogjon fel túlzón.
Hogy eszmék mennyboltja
mindennappá váljon,
hogy minden nap vászna
ecsetszínre vágyjon.
Néha meghal bennem
az ezüst középút,
mert fekete s hószín
szivárványpezsgőt búg;
mert a hús-vérség az,
mi néha felemel,
nem zár ki szellemit,
ha élsz sok szereppel.
Mert a lét karcai
közt csak egy tollvonás
a záporos ködön
túlfénylő látomás...
Mert lehetsz ifjonti,
vagy gyűrten mosolygó,
belül a szintézis
úgyis ott dobogó;
de ha szabad-szellős
ízű lesz kenyered,
vajjal ken meg majd a
szertelen szeretet.
Esthaikuk
Kukakék ég
Éjkék a kuka,
s kukakék a kristályég
- mennyföldi világ -
Nyirkos hiány
Pöfög a hiány:
nyirkos cigarettavég
gyúl vágyak iránt.
Lélekcsere
Visszaadom azt,
mit kaptam természettől:
rámmosolyg a Hold.
A legkonkrétabb szó
Tudod: látod még,
érzed, hisz legbiztosabb
szó a Valahol.
Éjbuddha
A lombok alatt
bölcs megvilágosodás
a kéregszín éj.
Félelmed álság
Remeg az álarc,
minden pőre egymaga -
szikár a "ne félj".
A legmúzsább
Homlokon csókol
sűrű ajkú fájdalom:
új világ támad.
Öröm s közöny
Vígbús a termő,
közöny nyújtja a kezét
elapadásnak.
Hajnal árnyoldala
Pirkad a látszat,
alszik a mély, végesbe
zárul a függöny.
Helycsere
Teret halk' cserél
lenti és fönti sereg;
öröm az üröm.
Jégmodor
A Gőg arcai mosolytaposó átkok,
kedvességet eltipró álságos
magasságok,
honnan letekintve a lelkes Apródok
hada csókolja a Nagy láb nyomát,
mit alkotott
az Áltiszteletreméltóság hatalma,
kimúlt, oly rég kimúlt a Kedvesek
méltó Napja...
Ez itt a hangyányi apró, ám pöffeteg
bolygók Napálarcú világkora,
s mily ősbeteg
az Elképzelt, mely a kicsinyt balzsamozva
az őszinte Nagyságot nagy kedvvel
széttiporja...
Az őszinte pőreségű varázsderűt,
míg a rideg márványarc, mely belül
régen elnyűtt,
millió csókot érlelget részegülten,
ám míg a Kő érintések súlyán
törik - hűlten
addig s látszatban árván, de érintetlen
valóban az Élő tisztát légzik,
és hirtelen,
mikor nem várt, olvadáshő-szelek fújnak,
kinyílik világ szeméből, mi oly
régen szunnyad.
Ki nem mondottak
Mi szóbeli alakot sosem ölt,
de a légben örökké ott kísért,
némult teherként kering, ellebeg
majd oda, hol a Derű is kimért;
révtelenségből hullik hangnélkül
leszegett tekintet könnyszikrája,
titoktelt szavakat sziporkáznak
csodavesztettségek a világra.
Idők vonata robog előre,
csak a bennrejlő állt meg kövülten;
és a ki nem mondottak egyszerre
zubognak fel, súlyt hagyva az űrben.