Verslabdacsok

Álom sötét csöndjéből kerengnek
a csillagok, a Hold is előragyog már
mélykék lepléből. 
Égitestek havaznak az éjből,
takarójuk fekete torony zord
csúcsán széjjelterül.
Szenderedő táj szuszogása
halk léptek neszével vegyül,
csend- elixírt csöppentve
megfáradt, ólmos lelkekre.
Ódon torony megérinti
az egyszeri csillagot, 
mi éppen vándorolni készül,
majd, mint lét rendje,
lehull végül.
Gyúl helyében egy új
csillag, mely sziporkázva
sírja fénye gyöngyeit-
új csillagok garmada
így születik.
Percek szenderedő álmán
élednek a visszhangok,
melyek alanti világra szegezik
köd- pillájukat...
Tűzijátékot csihol az ég keze,
beleivódik lelkébe éj 
megannyi szeme.
A táj ébene együtt táncol
égitestekkel, csak az égbolt
játszik Hold- lanton,
megpendítve a Végtelen
ősi élményét, hol a lét-
alkonyon megannyi érzelem
 ringat új életet bölcsőjébe még.

  Ne menj még!...
Még ne pihenj meg örökkön
felleg párnáidon!
Ám a fájó alkonyon, mikor élted
sugara kihuny, s az égbolt issza fényed
édes gyönyörét, az öröklét megőrzi
végső arcod csöndjét...
Áramlik a folyó tovább, ballag az
Élet valós álma, s a Táv, mi fényév- lépték
könnyeit szórja most reánk, szélesedni látszik...
Nem!... Nem lehet még...
A lélek még nem az égbe vágyik!...
Könnyeink súlyos cseppjei a lég felé
szállnak, s integetnek léted csillagának...
De ím' e csillag kihunyt már, egyszerre
gyúlsz, s hullsz, s a halál elsimítja
bánatunk arcvonásait...
S ki, a végtelen Térbe, e bánat sikolya
hangzik, csak Te hallhatod meg
a benne rejlő égi melódiát...
Lelkünk derűjét az elmúlás lepkéi isszák,
majd a „nincs többé” keselyűi...
Ha még utoljára láthatnánk,
nem azt mondanánk:
„Szeretlek”, hanem, hogy
Nélküled nincs többé szeretet...
Ég veled!

Homályból derengő
Ódon temető
Semmibe füstölög...

Emléke mégsem,
A rejtelmes éjben,
Volt örök...

Kőangyalok könnye
A feledés ködbe
Belecsillan,

Ősi szerettek-
Rég elfeledtek
Emléke villan...

Kik hősök voltak,
Rég kialudtak,
Mint röpke ábránd...

Ám csupán csak őket,
Kik csendes álmot szőttek-
Őrzi a Láng.

Türkiz homály zivatara éjféli
gallyak csendjére sírja
lelke gyöngyeit.
Hollók csók-szikrái keresztek
pamlagán a létet tördelik.
Végső búcsú nehéz sóhajjá
mennydörög mélyen
hantok alatt...
Szépia alakok hamu-szívében
lüktetnek soha ki nem mondott
szavak...
Romos torony-órákon kántálják
röpködő varjak a sír
éteri bongását,
Így őrzik az egykoron lélegző
Világ örökkön visszhangzó
sóhaját...

Porlepte sír földfehér kőlapjára ráhajlongó
szomorúfűz könnye zordan csilingel,

Egy véghetetlen álomba hunyt márványlélek
feltárja üreges szemeit örömmel...

Végzetesen régi altatódal-foszlányokat
fuvallnak idegen tájakról a szelek,
S a letűnt idők fátyolgyermekei lebegő
s roppant könnycseppként keringőbe
kezdenek.

Tépő jajgatással dúdolják sírontúli világ
ihlette madarak a temető mosolyát,
Egybemosódó rejtelmes színekben lidérc
arcok a Jövőt suttogják.

Szemerkélő szobrok fagygondolákon
áthidalva robognak,

Kísértet-arcú hant eufórikus illatán táncolva
porcelán égboltra omlanak...