Verslabdacsok

Jeget sóhajtó szellő reszket végig
A fák lombokat visszasíró ágain.
Könnyek ledermednek a légben,
S lebegnek a messzeségben,

Majd megpihennek a lélek szárnyain.

Ködzuhatag hull alá
Az álmosszürke fellegek szívéből,
Kik fagyott tengerekre rásírják
Lelkük végtelen titkát-

Mely a rejtező Mélybe dől.

Dér sóhaja ring
A csendből szőtt végtelenségen,
Az örök tél némaságot hegedül
Csak egy szívtöredék szállingózik egyedül…

A lét emlékeképpen.

2010.

Szívtöredékek
szállingóznak
a viola alkony
bűvöletében,
Keserédes hópelyhek
ringatóznak sejtelmek
hűvös csendjében.
Álmok sok apró szála
a gyönyörűség fonalává
szövődik,
Belső mesék fehér
zamatú tánca lekoppan
a földig.

... s ha a vágyak a légbe
szállnak egy keringő erejéig,
égi zsigerekben a tavasz
rejtelmes sugarát érzik.

2011. január

Mennyi könnycseppet rejtenek el
a falak, ó, mennyi zokogást?
Mint holt szíveket takargató,
kívülről pompázatos palást.

Látszatmosoly íve csak az arc
megrepedt ajtajából nyílik,
Míg a szem őszinte ablakán
lélekeső kopogtat mindig.

Zárt tömb lesz csupán csak a lélek,
melyet többé sohasem formál
Megvalósíthatatlannak vélt,
igaz művészetté semmi már.

Művészetté, mely törhetetlen
falakat semmivé rombolja,
Hogy az új Épület új korszak
zászlaját tűzze a romokra.

Bús záporfelhő

Szellőpuha ágyán,

A hideg éj zengő,

Csendet reszkető árnyán

Sejlik fel arca

Millió apró fényből,

Majd hullongó alakja

Elillan az éjből...

Hajnallal együtt kél

Az újra dobogó szív,

Mely talán révbe ér,

Akár a szivárványív...

Mely az ég könnyeiből

Pompázik fel végre,

S alakja- a félkör

Vágyik teljességre.

Illúzió, nem más

Kettétépettsége,

Valahol egy társ

Az ő tükörképe.