Vers a szervezethez

Ahogy a sejtek éjszakáján
feltörő nász-szökőkút
zuhataga a magzó márvány,
s cseppje a kijelölt út;
a Kilenc édeni kuckójában
a Remény elsőket dobbantva
újba zizeg, akár hulló áram
szikrája, amely mégis hadba
rendeződik, és lámpákba száll;
vérlemezkék serege zenél
derűsen, dallama többé már
holt nem lesz, többé sosem henyél -
örökélet a sorsa mindeneknek:
a minden örökké él, s bőre
tisztuló pórusának réseit egy
eszmeszenny se tömködi, pőre
tudást hörpint a legízesebb lepényből,
majd az új élet ágán felcsiripel
ő, sosem törve le, és a költeménytől,
melyet teremt majd szavaiból, hittel
gát-zúzalék porát lélegzi be,
mája mérgét átmossa halkan
az épség szépségesen kék vize.
S bár bélben bolyhodzó latyakban
fürdenek kólibaktériumok,
a salak nem ragad úgy meg benne,
mint részegben az áhított rumok,
a sors fondor tövisét cselezve
bukkan elő az epe keserve, ám
szükség minden szervre van, ha később
hibát lelnek kutató kezek, s talány
oxigénje tölti meg a tüdőt...
Ó, szervezet, ó, dobogó agy,
holdkévéddel gyógyítva, légy fehér
köpeny nélkül orvos önmagad,
fényt ne tudás s életfáról csenjél,
hanem titkosan csendülő zugaid
búgva konduló legmélyéről,
megmentett tested fejlő ágya az itt
nyugvó s mozgó csodádnak, ha tőr
sebzi is holt konoksággal aliggá lett szíved,
úgy születsz később újjá, friss hormonzsongással,
ahogyan elcsillagzott pályákon átíveled
a régit, egyszeriséged mámora által!...