pillangóneszek zörgetik a belső csendetrút kis lárvák önhite fényévekbe reptetszéjjelbontott lomb hajkoronájasugarak fészkét képzi és rájasok rég látott ismerős csirpogva üla levegőben friss parázs zsong s révülakár mint nektárbódult zümmögőa titkos tekintet s dünnyögve őönmagát pirkadtan lesütvetán szégyelli is miért űrbeszáguldott ő s miért is nem lassande bizonyosan földi víg habbanfürdött ő a tekintet miért is nézettoly távolba miért nem a csorgó mézetszürcsögte szortyogva halkan szépende nem játszotta meg messze égenés a földön sem ő mindig okvetlen boldogés hogy nem virítnak hibaokuló foltoktettei szövetén ó azok csak mint égtextilekfehér selyemmel hullámzanak puhán jaj de minekminek a nem őszinte hősi csend mit megteremta káosz s az abból elvajúdott felsíró rendörülnék ha szobor arc tele nem hamiskásanolvadna fel soha s futkosnának tova párbanhéthatáron túlra is merész szívre hallgatóknem nézné le senki az egymagában ballagótde nagy nevetés lenne világ ha a fagyokataz olvasztaná mitől a szemlélet is olvads a szíverekből fel-felhabzó érzelemcsodák hite nélkül nem lehet végtelenjó lenne ha a tavaszba szökő mosolytnem úgy mímelnénk akárcsak egy élőholthanem teljes belsőből fakadón tavaszfelhők tülljétfodrozná melegségből ringó szikrává az ürességaz az üresség mely teret ad a lét szétbomló gyönyörénekhogy odaátról ide visszhangozzon valami földi ének