Ősmélyből

Ősmélyből csendül
szemed tiszta hangszere -
holtig nem némul.

Véghetetlent szül
sugaraid halk szele -
mindenséggé hull.

Arcod szőttese
mögött élet lubickol:
élet, mely örök.

Akár köd teste,
tova oly hamar iszkol
Veled-perc: pörög.

Ilyen-olyan vagy,
írhatom éveken át,
lényeg mégis egy.

Balgák a szavak,
pőre léted csodát ád,
s bennem Ég remeg.

***

Fényinda kúszik
tekinteted kék ágán -
különös fonat.

Madárzaj zúg itt
kint, bent menny muzsikáján
hallom hangodat.

Érzés hálóján
lelkembe szűrt bölcsesség
halk-puhán huhog.

Léted látomány -
és lassacskán csöndbe ég
a messzi burok.

Ki vagy Te? - kérdem,
s kutatom ezer álmon,
ösvényeken át.

A választ érzem
ott vagy földön, a szárnyon:
repülök tovább.

***

Bondor sóhajod
fürtjeiről csügg felém
valód varázsa.

Ragyog illatod,
s mint frissen fogant remény,
suhog cikázva.

Minden egyes nap
elemi köddel bűvöl
a Te mosolya.

Bár hitem elhagy
néha, de sóvár űrből
cseng még holdkotta.

Hiányod meddig
 mardoshat még, mondd csak?
... válasz terme kong.

Elmémet lepik
lilán kósza madarak -
szállok, én, bolond.

***

Nemtelen isten
vonzó szikrasereggel:
a Vagy lényege.

Nem kell, hogy intsen,
csak van, este, van reggel
álmon ébredve.

Bármit is suhint
a sors kétes keze rám,
látlak: lebegek.

Ismerlek: rubint,
sivatagi hűs márvány:
nem múlt szeretet.