Meteorit

Friss lélegzetbe harapó márciusi éjek,

puhán suhogó üde tündérlebbenések

zugaiból az Új dallama tisztán szól,

csengő álom lobogó lombjain a fények,

hol

csonkig égnek -

ott új kanócra csiholja a színes por

e menedéket,

mit márciusnak hív a lélek.

Majd, mit mosolygón nyugtáztunk egykor,

az, ami tüzek lehelletében az eljövő kor,

- érák szíverében csörgedező patakfolyam -

az egyre keményedve, szikárulva összeforr,

s egyre, egyre rohan

ó!

Föld irányába, s belezuhan, súlyos morajban

a jeges, csillagos por - 

s egy hang se dalol -

többé már, aszteroida, sőt meteorit, ami végül

eléri felszínünk, s e mese rózsás habja elkékül,

belekékül, és szédül langytól a kegyetlenig,

ahol égig érnek a fájdalmak, ott úgysem révül

egy lélek sem, s a meteorit

lassan csonkká váló csontjainkba épül,

s már nem is sebzik,

mi úgyis érzéketlen volt, s évül

a lélek szó, de felreppen még egy madár,

majd elcsattan, mutatva emlékül...

fájón...

Hogy voltunk,  szálltunk, nyertünk - 

de már nem leszünk

e világon.