Verslabdacsok

Üressé váló lélekvásznam
jeleid porzó illanása,
akár a túlzott lelkesedés
visszába húzott csigacsápja;
akár fellegek álomszava,
mely lényével ragad, nem halkul,
majd szirénkacajok tőrével
zuhanássá visszaalakul.
Akár repülést fiókának
mesélő lelkes hangú madár,
mit a valóság puskacsöve
túlvilági csipogásba zár.

Ráfestem az eget a földre,
mindennapok szobor-szárnyán,
csendre kottázom a lüktetést,
seszínű percek igáján.

Trilláz a horizont, de csak akkor,
ha nem sivár szempár, mely látja,
lehet édenfátylú akár a táj,
ha nincs, ki belül megformázza.

S lehet, kit évek hulltán fakón nézel,
monoton zajokban sütkérezve,
örökbecsűbb, mint az összes el sosem
zongorázott érzésed együttvéve.

Ami most a kínok remegése,
az holnap már egy diadaldús ragyogás,
ami most a röppenés reménye,
az holnap a nehéz, mély fátylú lemondás.

A Fáj és a Szállj kísértő szava
egyaránt lélegző, testvalós létező,
de a végső őscél mindig az a
visszhang, melyet kelt a hirtelen fényeső...

Néha szuszog a küzdés páncélja,
és riadtan rogy össze önsúlya alatt.
Néha pedig hamarabb jut célba,
mint elmeparipán a lovas-gondolat.

Akár szárnyal, akár gödörré lett
a lét, benne csillan a Semmi nem örök;
s mindig int valami örök lélek
a Túl bűvös könnyűségű fátyla mögött.

Lehettem volna
könnyed iramban
süvöltő ifjúság
fénylő mozaikdarabja

- dübörgő falak mögül kiszólva -

Lehettem volna
éjek villódzó
zajából habzó
fények arca

- mélységet a Mélybe szórva -

Lehettem volna
sebesen moccanó,
tereket szeldeső
világhajó utazója

- belső hullámoktól elfordulva-

Nem lehettem
mégsem más,
mint álmokban
száguldó
feloldódás,
élénk, éji
lélekutazás;
mint az Út döcögő
lépteit csitító,
gyógyító Látomás:

egy én, kinek osztályrésze
a megvalósulás.

Fiatalság borgőze, elszálltál a ködbe
oly' hamar...
Keserédes múlt, mi homály-horizontba fúlt,
felkavar...

Merre vagy, ezer kedves arc, ezer régi harc,
merre jársz?
Hol lehetsz már, régi könnyár, még muzsikálsz, még
csordogálsz?

Hová tűnt közös emlékünk jövendőbe hunyt
kacaja?
És elemi boldogság szelei fújtak-e
valaha?

Miért nem érzem idő fanyarsággal intő
múlását?
Ha ráncok táncolnak elfátylasult arcomon,
s fakó láng?

Mivé lettek elfeledtek, az egykor buzgó
nagy szavak?
Elfödte már őket a csöndbe égi madár
akarat?

Hát merre szálltok álmok, be immár sohasem
teljesedtek?
Az élmények s a csendes végzetek bennetek
ellebegnek?

Ezer messzibe tűnő visszhang most némán pang,
el-elrévül...
Korok váltják, kapuk zárják a tűnő időt,
míg megszépül...

Lelkek folytonosan úton, merengve múlton,
mennek tovább...
Míg egy időre vagy örökre hívja őket
az Odaát.