Verslabdacsok

Ó, ha én faragatlan kőlélek lehetnék,
nem mardoshatna s nem rángathatna így a lét,
nem lennék kongó képzetkalitkába zárva,
szabad ifjú lennék - hűbele a világba.
Nem gyötörgetne így minden egyes rezdülés,
holt szélpehely lenne csupán minden zord ütés,
nem bántana így minden arcátlan fuvalom,
olykor betemetne ugyan a csúf unalom,
de a külvilág kevélygyorsan keltene föl,
s mintha így lett volna mindig, zúgnék a csendből.
Nem lennék káoszi húrok közé tapadva,
lényem nem csak Egy szobortalpába ragadna,
kínok milliomod része sosem sértene,
ha tőrt áldhatnék az átoksújtott Érzésbe.

Ám, ha én faragatlan kőlélek lennék,
monokróm színbe borulna minden emlék,
kopár hát lennék csak, szárnyakat kivájva,
rab fiatal lennék, kinek nincs világa.
Nem tudhatnám, milyen selymes is a szellő,
pofontanárt - Életet csak fedné erdő,
tüskék nélkül aroma sem bódítana,
csendemben az unott magány ordítana.
Egyre csak aludnék, de sosem álmodnék,
a felhők ezer íze lenne csak moslék.
Így hát az érzést - szenvedést hűn vállalom,
édes súlyok fátyla omlik le vállamon.
Kő lehetnék: se boldog, se boldogtalan,
nem lennék lélekpajzs éltető harcokban.

Hiányod hegedűjén sír a lélekvonó,
a féktelen, a végtelen, a szárny, az álom
mind-mind szépia fátylú horizontba kongó.
Hallom, pedig nem akarom szavad zenéjét,
s látom - arcod, mert kevély fényeddel takarod
ó, már oly régóta elmémnek tiszta fényét.

Kétesbe fakult már rég biztató beszéded,
mit csonkán repdeső bús vásznamra festettél.
Minél távolabb a perc, bennem ősemléked
annál vibrálóbb, és facsaróbb hallgatásod,
mit tettél? - tán nem is tudod, létembe súgod
léteddel az égit, veled magasba ások.

Mély, fúvó szellő kíséri csak árva táncom,
te, a távolság, a szakadék, a rög, a csönd
mind-mind éledve jő, jőve száll, szállva vájón.
Talán egy nap majd nem hallak már olyan tisztán,
s a Fönt nem lesz tükörképed s a feledésed
könnyedén futkos át belsőm űrsötét titkán.

Belémégtél,
mint egyéniesülni vágyó
szabad parázs az asztal
lapjába.

Tovatűntél,
miként tüske olvad bizalom
kelyheinek hőjétől.
Hiába...

Az emléked
csepereg csak szemem egéből,
mint zápor futkos árván,
majd csak csend.

Te elérted
az el nem érhetőt. És mégsem.
Mint elvetélt angyal az égen -
s odabent.

Világtalan lámpád ridegséget ragyog,
kevély mezők árnya kongón cseppzik Rád.
Millió mord s különös érzés kavarog
éjjel, midőn átutazom Szerbiát.

Borzas-rozoga arcú épületeid
a romokban égő jelent idézik,
sajátos éjzamatba kékült szemeid
alatt végtelen nyomott titok fénylik.

Elborult aurád vibrálása
végül mégis csodálatom tárgya -
ónfátyol alól morajló rejtély.

Közöny álarca mögött rejlő
talánysötét, cinkos-bús szellő -
furcsa álmokba súg a szerb éj.

(A vers csak futó benyomások sorozata, semmiképpen sem ítélet!)

Ősmélyből csendül
szemed tiszta hangszere -
holtig nem némul.

Véghetetlent szül
sugaraid halk szele -
mindenséggé hull.

Arcod szőttese
mögött élet lubickol:
élet, mely örök.

Akár köd teste,
tova oly hamar iszkol
Veled-perc: pörög.

Ilyen-olyan vagy,
írhatom éveken át,
lényeg mégis egy.

Balgák a szavak,
pőre léted csodát ád,
s bennem Ég remeg.

***

Fényinda kúszik
tekinteted kék ágán -
különös fonat.

Madárzaj zúg itt
kint, bent menny muzsikáján
hallom hangodat.

Érzés hálóján
lelkembe szűrt bölcsesség
halk-puhán huhog.

Léted látomány -
és lassacskán csöndbe ég
a messzi burok.

Ki vagy Te? - kérdem,
s kutatom ezer álmon,
ösvényeken át.

A választ érzem
ott vagy földön, a szárnyon:
repülök tovább.

***

Bondor sóhajod
fürtjeiről csügg felém
valód varázsa.

Ragyog illatod,
s mint frissen fogant remény,
suhog cikázva.

Minden egyes nap
elemi köddel bűvöl
a Te mosolya.

Bár hitem elhagy
néha, de sóvár űrből
cseng még holdkotta.

Hiányod meddig
 mardoshat még, mondd csak?
... válasz terme kong.

Elmémet lepik
lilán kósza madarak -
szállok, én, bolond.

***

Nemtelen isten
vonzó szikrasereggel:
a Vagy lényege.

Nem kell, hogy intsen,
csak van, este, van reggel
álmon ébredve.

Bármit is suhint
a sors kétes keze rám,
látlak: lebegek.

Ismerlek: rubint,
sivatagi hűs márvány:
nem múlt szeretet.