Verslabdacsok

Merre visszhangzol,
világok lélektársa?
Hangod ki hallja
ha az Éden már zárva?

Meteorbércek őrzik
vajon arcod mását?
Vagy holdhajón evezed
azt, mit szem nem lát át?

A gyűlölség is egy arcod,
vagy lelked sohasem szennyezett?
Kiegészít vagy határoz
a kozmoszkékbe bújt szeretet?

Van-e teljes mértékű Első,
vagy a Van az egyetlen?
Meglátod-e a lehetségest
üres tekintetekben?

Vajon az Én vagy a Te
igazabb valóság?
Átzengik-e Tereket
a roppant halk csodák?

Töri-e fenség-jeged
a zokogó magányosság?
Vagy küldötteid csak az
el nem érhetőt károgják?

A fájón szép varázsosság
mondd, merre, és hol ragyog?
És a csillagtalanságban
rejteznek a csillagok?

Őrangyalként elnézed-e,
ha bukunk félszegen?
S pötty lenne benned a folyton
sóvárgott végtelen?

Pályák sugárnyalábain
megpihensz-e, ó, mondd?
Ki egész más pályán mozog
angyal-e vagy bolond?

Milyen súlyokat cipel némán
öröklétbe süppedt valód?
A nemlétezők még nem keltek
vagy csupán örökkön alvók?

Választ várni én már sosem fogok.
Része s egésze vagy az én-nek.
A kérdőjel a legnemesebb pont -
esszenciát súgó költészet.

Lá-
tom
az élet
elnéző
mosolyát,
mielőtt végleg
mesevilágban hagyott.
Látom a romok bús húrjain
hegedülő, mindig másnapos
Holnapot.
Hallom
a Gonoszt
gőgicsélni,
mielőtt
lelke
még nem korhadott.
Hallom az igazság torkán
megakadt örök mondatot.
Titkon Homérosz
 Holdfényszo-
nátája
va-
gyok.

Vacogó
távolból
gomolygó
várak            alakja
az ezerszer
átkozott Élet.
Hány
 kaput
kell
áldanod,
hogy
a
zár
szívét
elér-
jed
?

Titokhalk égre sejlő,
ködpikkelyű bús sellő
éjszakákon átoson.

Éke ezer sugárcsepp,
a kékségre rápereg-
semmibe bújt álmokon.

Tükörszilánkokká tört,
sokaság hamvába dőlt
arcok forognak fönt.

Lélektársat lát a szem
e széjjeltört tükörben-
egy arcot ihlet a csönd.

Messzi múltakra nézve,
tűnt fényévet idézve,
sejtelmek szellője mély.

Az Eszme nem világolt,
míg csak a nem-világ volt-
valaha nem volt rejtély.

Míg a világ koktélját kortyolod,
s kavarog lelked visszhangzó vizén
Élmények felhabzó tömkelege –
az érzés, az eszme, az éj s a fény...
Mint tengerekben a hullámoknak
rejtélyt ringató, lét-gazdag cseppje -
Mindig odakúszhat egy medúza,
hogy habkönnyed lelked megsebezze.
Ám, mivel gerinctelen létező,
s egyre csak a sekély vizekbe fúl,
Magát emészti fel legelőször -
mást leigázó sosem lehet úr.
Mert ami a szíved fojtogatja,
lehet Neked, de sosem Rólad szól,
Csepp csupán, mit megpillanthat bárki
lényed végtelen gazdagságából.
S kinek léte méregből szőtt csupán
a kincsekteli, titkos tengerben,
Benne ragad végleg egy hínáros,
szárnyakat bilincselő szellemben.
Csak az örök kullogók támadnak
harsány, felfújt arcú balgasággal,
Bizonyításra szoruló nagyság
csak a hátsó, apró lényekre vall.
De ha a valódi arcnak pajzsát
magára ölti az örök éned,
Te lehetsz az ezer színű tenger –
mély tartalmú mestermű: az élet.