Verslabdacsok

Ki az, kinek szemével látom
a világot?
Ki az, kiben zárulva nyílnak
az irányok?
Ki az, ki csendül belőlem, ha
ered a szó?
Ki az, kit bent érzek, de kívül
megfogható?
Ki az, kit kívülről látok néha,
s megriadok?
Ki az, akit elgyötör az élet,
mégis ragyog?

Kopp-kopp, dübörög maszkom mögött
az örök lakó,
Itt-ott, megreked ereimben
a Fellobbanó;
Pezsdül, ha a Ki az-kérdésre
válasz sosem jő,
Mert a Válasz már egy süvöltő,
odaát-szellő...
... ki az? - és nyílik az ajtó,
hirtelen meglátom őt,
de huzat csapja be - huzat,
mit a gyötrőn szép lét szőtt.

Beteljesült a Sohamár,
a falra font büszke Mégsem.
A Hiány szövött indája
végeérhetetlen.
Igaz szándékba fagyott szó,
ami tűzajkakról rebben,
a Jelenlét könyve mindig
befejezetlen.

A Mondottak az áramlót
zárult dobozokba öntik,
a befejezettség vágya
határolt s önhitt.
Nem zárul be soha egy kör,
egy kanyargó spirállánc sem,
Még lehet-tel keringőt jár
az örök Már nem.

Horizontokon banduklás,
mi útközben függővé száll,
sosem befejezett élet,
mely ég mögött bujkál.
Félbehagyott szép levelek,
szemek reményittassága,
amelyeket a nem várt szó
taszít be a sárba.

Majd a sárra szűz hó esik,
fényt havazó tisztítótűz,
s az öníró Nagy Könyv keze
lapokra új betűsort fűz.

Álmom éjféli homálymezején
egy igaz-bús, csalóka helyen
találtam hirtelenjében magam.
Az igazbúság sejtelmes leplén
régselymű vígság tört át s ebben
a percben én is átalakultam.

Más lett egyre csak az alakom,
a perc is végül plecsni lett:
órákká lobbant gyorsan.
Az órák-födte fércablakon
valamely én kitekintett,
s egy tárgyat látott nyomban.

A tárgy formája szilárdnak
tetszett, majd rögvest mássá gyúlt,
s engem bűvölt alakváltozása.
Nem tudtam nevét a Tárgynak,
(mi benne jelen s nem a múlt)
 nem jövő körülhatároltsága.

Felhő kékjét kémlelő pillantásom
más fény tekintetévé vedlett át,
e képzet is izzó létezővé fúlt.
Az égség olyan dús volt, mint egy álom,
s társvilágok legeként fájt tovább.
(A három pontra szemernyi kérdés sújt)

Az álom is más álomnak
adta át lila leplű trónját,
majd kinyílt szem szürkeségévé lett.
Újba halkul át a holnap,
hol végek körzik át a forrást:
 szendergőzként rian a képzelet.

Spiráltáncú felhőkből
derengő arcok vagyunk,
földön már nem hallható,
de földön átzeng szavunk;
ha a hömpölygő nappal
édenhangú holdra vált,
fényarcunkat ragyogja
kedvesen az Odaát.
Észrevétlen kúszunk be
tudattompult álmokba,
a tisztaság barlangján,
ősvisszhangként szállongva.
Olykor sűrű alakot
öltve szállunk a földre,
de csak egy ölelésnyi,
épp-szeretni időre.
Cseppek, mik vagyunk csupán
öröklét poharában,
ha csordulunk, elsodor
egy óceánkék áram.

A szó
kihull a szájból,
mint hullócsillag
eszme légző

halálából,
megáll a légben
 egy percre,
majd szálldogál,
repked a csendbe.

A szó
hol selyemmel
bevont hűs érintés,
hol lemondó,
borús intés,
hol tüskékkel
van sűrűn bevonva,
és sebez ezernyi
éles fodra,
akihez eltalál
 a szó,
vagy lepereg
vagy beleremeg
a lélekbe
a szó
önmagában nem átható,
- semleges -
eltalál vagy elrepes,
kering, elring
 a légbe,
nem is akarja,
hogy világra hozzák,
a szónak
sosincs vége,
a szó
árva arca
a szándékot
eltakarja.

Valóságfazekat
fed be, s hallgatja
az elmesercegést,
a szó
eltemeti a túlvilágra
ébredést.

A szó, mely
örökre bent ragad,
az a szó,
melyre nincsenek
szavak.
A szó
kihull a szájból,
száll alá
 a kimondott mámor,
de amire
szavak már nem
 lehetnek,
 nincsenek,
ott laknak
békésen
a belső mindenek.