Verslabdacsok

Énem egy arca
tükörsápadt mozaikja az Egésznek.
Végesbe varrta
a hétmilliárd képre szakadó élet.

Éned képmása
hulló maszkként pőrén áll a Lélekegyben.
A Te még látja
miként születsz újjá hűs, vak éjjeleken.

Énje önfénye
megcsillan tárgyak földies vetületén.
Ő dölyfössége
tovagurul örök Földfürtök szüretén.

Énünk oldalán
másik ének karja kitárva vár reánk.
A Mi holt szaván
társak miriádja szakadékba leránt.

Énetek - világ.
Belsővé az elfogadás teheti csak.
Csalán-űrt kiált
az Én, ha a Ti a Mindenségből kihagy.

Énjükben egy lesz
ének szétszakadó varázs-valósága,
örök én evez
mind-egyben körforgó, milliárd-országba.

Éjek holdfinom arcán a mosoly bús,
bús lélekragyogás,
Nappalok éjkemény harcán derűdús,
derűdús a kongás,
Napok szürke koszorúján monoton,
monoton az Újuló,
Hetek tarka, sürgő modorán zsongón,
zsongón ásít a hullt szó;
Hónapok hamván becsukódik egy kör,
egy kör dohos szélű könyve,
Évszakok hőjén színek sejlenek föl,
föl, oda az örök ködbe,
Évek hevén lobog pofonok simult,
simult bölcsessége,
Életek másán kél mosolyok kigyúlt,
kigyúlt csöndessége,

hogy bús ragyogással sírjon fel,
sírhasson fel végre.

Ébredését gomolygó álmodásra váltja
Óceáni lelkek végtelen éjszakája.

Hullámzó homály hűsével eveznek
Határholt űr, keringő vermek.

Első Megérző végül visszatér
Elmosódott álomként örökké él.

Cselleng fátylaknak dallam-mély szava:
Az álmok síri zenéjét fuvolázó éjszaka.

Hol halványul csillagfák körvonala
Éjjé válik tompán már csak egy fa.

Imbolygó tájak fátylakban lüktető arca
Furcsa virágban él tovább hervadva.

Rég hallott éjkorongból távolodó dalok
Elintegetik útjára azt, mi halott.

Újjászülető felsejlő hangja
Bölcsőjéből bizakodik hamvadva.

Pillanatok örvényéből könnyezik a Volt,
Ködfonal, körvonal, mikor örökkön egybefolyt.

Ellensúlyból koppanó szó s hangtalan sincs benn;
Néma dallamot dobol csepp, a kongó minden.

Suttogó vészharangként kel
A csönd visszhangján hullámzó éjjel.

Igézvén ridegek sóhajtó ódon szelek -
Elámul fagyhab verméből egy felleg.

Káprázatban rejlő kába porladás
Egy sivár gyönyörűségért elvérzett varázs.

Tikkadt csillagból fürkésző véletlenek
Keserű homokként peregnek.

Egymás arcába feledkező holdak
Hullt álomból hullámokba folynak.

2008. július-augusztus

Határok hamva kereng az űrben,
Világok kavarognak révülten.

Integetnek a Mának
Érintetlen ősi tájak.

Egy régi álom zokog a szélben,
Megpillantja magát könnyei tükrében.

Álmos ragyogást súg a Csend,
Ősi ürességen átdereng.

Ódon hullámokat fuvall
Egy szemerkélő altatódal.

Szépia ködből füstölög egy csillag,
Megérinti lelkét egy álomszerű illat.

Ismeretlen tengereken evez a lélek,
Igaz arcát csillantja a messzeségnek.

Csendkelyhekben úszik a Végtelen,
Rejtélycseppek fátyla fellebben.

Olvadt holdviasz cseppjei lebegnek,
Majd a Régvoltba általperegnek.

Őstengerek titkait búgja a némaság,
Éteri köd dallamát őrzik az éjszakák.

Tűnődő csillagokban zsongó habok
Csak a Távolban öltenek alakot.

Dobog a bolygók síri csendje,
Halk varázst szór a lelkekre.

Hulldogáló jövő ősi tánca
Világokat emlékbe némán zárja.

Sivár zamatú éjbe fakul
a hullongó harmónia.
Fuvola hangú hárfán
harmonikál összerogyva.
Szférák jajongó ezüstjét lelkébe
issza ódon kavargó
kő,
Szikla lelkén halk áhítattal
zenél az Idő.
Porlepte illúziók
konganak reszketeg
a  Térbe,
Égi szikrák némán
hunynak bele
szépségébe.