Egerség

Valahol, még fürkészhető mélyeken,
felzuhog egy tudatteli érzelem:
én egri is vagyok, valahol...
Valahol, egri is, hiába harcol
utazásba fásult érzetem -
én egri is vagyok, tudom, lélekben...

Látom, amint lankák csendjévé gyúl
- lehunyt pilláim birodalmán túl -
múlt-sugalló falaid árnya,
mely mesekarjait felém tárva
a jelen hűs apályába fúl,
s tajtékzik suhogva, ártatlanul...

Titokban Eger is vagyok...
Ha érzem érdes illatod,
keserédes rezdülés borzongat,
valami lételőtti szél zsongat.
Olykor hontudatom gyomrát kavarod,
én ilyenkor csak hallgatok, hallgatok...

Köztudottan Eger is vagyok én.
Csupa kanyargó mellékút elmém,
szűk ösvények emelkedő,
zegzugos káoszát lejtő
különös, ódon szülemény...
Lélekeger, Te Heves Tünemény!

Általad van és mégsincsen otthonom,
miattad távok epéjét kóstolom.
Nálad nélkül, s Veled se - be nehéz néha!
Te kettős honvágyat adtál ajándékba...
De a fájó falakat lerombolom,
s neved majd a ráncaimba belefonom.